3.1 A hipertext elmélete

 

img4.png

 

Az interaktív számítógépes rendszerek és hálózatok elterjedésével megjelent a hipertext elnevezés, amellyel leggyakrabban az elektronikus világhálót használók találkoznak, azonban az informatikus szakemberek többsége csupán egy, legtöbbször rövidített formában előforduló (http) alkalmazást vagy protokollt ért rajta, amely – több más alkalmazással együtt – lehetővé teszi az internethasználatot. A hipertext jelenkori terminológiája azonban jelentős, nem csupán informatikai előtörténettel rendelkezik. Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című novellájában egy olyan könyvtárat képzel el, amelynek végtelen számú, hatszög alakú galériáin az összes lehetséges betűkombinációval írt könyv megtalálható. Galériánként húsz polcon találhatunk könyveket, minden polcon harmincötöt, a könyvek egyenként négyszáztíz oldalasak, az oldalakon negyven sorban, soronként nyolcvan betűben véletlenszerűen vannak elrendezve az ábécé betűi, és a könyveknek sem címük, sem szerzőjük nincs.{176}

Borges középső tengely nélküli könyvtára a hipertextuális rendszerek metaforája. Az olvasás tengelye egy hagyományos, nyomtatott könyv esetén lineáris, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre halad előre, míg végül a könyv utolsó lapjával lezárul, vagyis gyakorlatilag szakasszá válik, amely a tengellyel ellentétben nem irányt, hanem lezárt egységet jelöl. A hipertext ellenben egy olyan ideális textualitás, mely tökéletesen megfelel az elektronikus hipertextben megismert, hálózatot alkotó szövegblokkokból álló rendszernek. George P. Landow, a hipertext egyik legjelentősebb teoretikusa ezt az ideális textualitást olyan szövegrészletekből álló hálózatnak tekintette, amelyben a szavakat és a szövegblokkokat többszörös elérési ösvények kötik össze, melyek egy nyitott, potenciálisan vég nélküli textualitást alkotnak.{177} Roland Barthes a szerkezeti egységeket lexiáknak nevezi, mikor a klasszikus zenemű partitúrájáról írott gondolatmenetében a darabot összekapcsoló és a kohéziót fenntartó elemeket megkülönbözteti.{178} A lexiák hálózatát a szövegblokkokat összekapcsoló elemek (link) multilineáris és nonszekvenciális rendszerré alakítják, így létrejön a Borges bábeli könyvtárát legtökéletesebben leképező szerkezet, a hipertext.

 

Ebben az ideális szövegben számos és sokrétű hálózat akad, amelyek úgy alkotnak játékteret egymással, hogy egyik sem képes elfedni a másikat. Ez a szöveg nem a jelentettek struktúrája, hanem a jelentők galaxisa; nincs kezdete, reverzibilis, több bejárattal rendelkezik, melyek közül egyik sem nyilvánítható nyugodt szívvel főbejáratnak.{179}

 

Silvio Gaggi úgy írja le a tökéletes hipertextet, mint olyan textualitást, amely tartalmazza önmaga hivatkozásait és allúzióit, így olyan komplex belső és külső kapcsolóelemekkel – linkekkel – ellátott szöveg jön létre, melybe az olvasó bárhol beléphet, és szabadon megválasztott útvonalon haladhat a lexiák között. Ugyanakkor megjegyzi, hogy mérete miatt nem lehetséges a hipertext tökéletes megismerése.{180} Azonban a hipertext megismerése nem csupán hálózata kiterjedt mérete miatt lehetetlen. Richard Smyth a hipertext metaforájaként a rizómát választja, és a hipertext létrehozását rizográfiának nevezi el. Érvelése szerint a hipertext komplexitása nem a szöveg mélységéből, hanem textuális sűrűségéből ered. A rizográfia során a mélység metaforikus koncepciója dekonstruálódik, és felváltja a sekélység koncepciója: a rizóma a felszín közelében nő, és burjánzása során hatalmas területet képes felölelni. Ezzel ellentétben a fa struktúrája szigorú hierarchiára épül, amelyben a gyökerek nagyobb mélységbe hatolnak, azonban a felszín közelében csak kisebb területet hálóznak be. A három dimenzió közül csupán kettőt jelöl ki az előző metaforapár, így be kell vezetni a sűrűség fogalmát is, vagyis a hipertextben való mozgás lehetséges útvonalait.{181} Gilles Deleuze a rizóma rendezőelvét kontrasztba állítja a karógyökér és a fa hierarchikus, főtengelyt és mélystruktúrát kijelölő rendszerével, és a rizómát immanens, önnön határvonalait folytonosan újraíró és új dimenziókat, „törésvonalakat” lehetővé tevő alakzatnak látja.

 

…a rizóma nem vonható egyetlen strukturális vagy generatív modell elvárásainak rendszerébe. Számára a genetikai tengely gondolata éppúgy idegen, mint a mélystruktúráé. A genetikai tengely tulajdonképpen az az objektív döntő fontosságú egység, amelyre a későbbi szakaszok ráépülnek; a mélystruktúra viszont egy részelemeire bontható alapsor, míg a produktum egysége egy másik, transzformációs és szubjektív dimenzióban jön létre.{182}

 

A rizomatikus elrendezés deleuze-i leírása a hipertextualitás ideális textualitásának főbb ismertetőjegyeire is vonatkoztatható: „a rizóma bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni… Nem egységekből, hanem dimenziókból áll, vagy még inkább mozgásban lévő irányokból. Nincs se kezdete, se vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad.”{183} A rizóma rendszerében tehát alapvető fontosságú a kapcsolóelemek, a mozgásirányt kijelölő linkek sűrűsége, hiszen ezek mentén rendezi újra a szöveg önmagát, és új szövegblokkok létrehozásával még szöveggel kitöltetlen területeket hódít meg, miközben az aktuálisan olvasott lexia középpontnak tűnik, melyből más dimenziók (lexiák) érhetők el. Gaggi megjegyzése, miszerint a méret a hipertext bonyolultságát meghatározó jellemző, nem maradéktalanul helytálló, hiszen minél sűrűbben hálózzák be a hipertextet a kereszthivatkozások, annál komplikáltabb a rendszer, tehát pusztán a lexiák mennyisége és mérete nem egyedüli oka a hipertext ideális – és legtöbbször csupán elméleti – szövegét jellemző komplexitásnak.

A hipertextet határok nélkülisége és nyitottságát létrehozó potenciális textualitása emeli a nyomtatott szöveg fölé, amelyet Hillis Miller a következőképpen vezet elő.

 

A hipertext a lineáris szöveget hatalmas, meghatározatlan gyűjteménnyé alakítja, hangokat és képeket társít szövegekkel, melyek között számtalan különböző módon navigálhatunk, ugyanis minden egyes link további kapcsolóelemhez vezet, és választási lehetőség elé állítja az olvasót, aki rákattinthat egy aláhúzott kapcsolóelemre vagy egy hipertextgrafikára, mely egy új világot nyit fel számára.{184}

 

Miller észrevételében több kulcsfontosságú kifejezés is előfordul, amelyek ismerete alapvetően szükséges a hipertext diskurzusához és értelmezéséhez. A lexiák közötti mozgás „navigációként” tapasztalható, és maga az elnevezés is bonyolultabb mozgásformát sejtet, mint amilyet a nyomtatott irodalom olvasása során megszoktunk. A hipertext már említett nonszekvencialitása gyakorlatilag olyan multiszekvencialitás, mely a kapcsolóelemek sűrűsége miatt az olvasó számára teljes egészében bejárhatatlan, vagyis a hipertext potenciálisan – a szó hagyományos értelmében – megismerhetetlen. Az újabb és újabb kapcsolóelemek lehetővé teszik a hirtelen irányváltoztatást, az egyszerűbbnek tűnő útvonalak esetleges, előre nem tervezett használatát. A navigáció kifejezés tehát a folyamatosan változó környezetre adott válasz: a hipertextben az olvasó nem egy előre meghatározott, és ugyanakkor előre nem is definiálható útvonalat jár be. Míg a szárazföldi közlekedés célirányt biztosító itinere a kiindulópontból a cél felé mutató (bejárható) utat mutatja, addig a hipertextben történő mozgás jobban hasonlít a hajózás viszonylagosságát és a változó környezet meglepetéseit kifejező mozgásformára, a navigációra. A lexiák közötti átjárhatóságot a linkek biztosítják, azonban ez a mozgás multidirekcionálissá válhat, amennyiben egy szövegblokk egynél több kapcsolóelemmel rendelkezik. Mivel a hipertextualitás elméletileg lehetővé teszi bármely lexia bármely szövegblokkból való elérhetőségét, a belépési pontként érzékelt lexia saját határain túlmutatva potenciálisan tartalmazza a linkekkel kapcsolódó szövegblokkokat is. A hipertext szövegegységei tehát ebben az esetben is átlépik a tartalmazott szöveg határait, hasonlóan a hipertext azon jellemzőjéhez, amely kialakítja a textuális nyitottságot.

A hipertext Miller megfogalmazásában „új világot nyit fel”, ez a lexiákra vonatkoztatva az új szövegblokk a korábban megismertekétől eltérő információs telítettségeként is értelmezhető, azonban fontosabb megvizsgálni azt a kijelentést, mely szerint grafikus ikonra is kattinthatunk, hogy ebbe az „új világba” eljussunk. A hipertext valójában a konvencionális írott szövegek legtöbbjére jellemző, a csupán írásjelekből álló textúra koncepcióját törli el, hiszen a szöveg állhat grafikus jelekből, képekből, ikonokból és így tovább. Tulajdonképpen a genette-i paratextualitás, mely a szöveget körülvevő addicionális textualitásként magába foglalja a könyv méretét, alakját, előlapját, illusztrációit, tipográfiáját stb.,{185} a hipertextualitás egyik fő ismertető jegyévé válik: a szöveg átlépi írott, grafikai egységekkel, betűkkel megszabott határait, és a grafika, valamint a tipológia egyaránt az értelmezés célpontjává válik. Ugyanakkor a lexiák hálózatának rizomatikus szerveződése lehetetlenné tesz a peri- és az epitext további egyértelmű megkülönböztetését, a hipertext decentralizált hálózatában megszűnik a középpont stabil helyzete, ugyanis a navigáció során mindig az aktuálisan olvasott vagy értelmezett szöveg vesz fel középponti helyzetet. Így a hipertextualitás alapvető jellemzőjévé válik a fluktuálódó, folyamatosan elmozduló középpont, amely az olvasó interakciója szerint változtatja pozícióját, és helyeződik rá a hipertextet alkotó bármely lexiára: más szóval a hipertext „egy végtelenül újracentrálható rendszert nyújt, ahol az átmeneti fókuszpont az olvasótól függ, aki a szó másik értelmében is valóban aktív olvasóvá válik”.{186} A középpont folyamatos áthelyeződése Jacques Derrida szövegről szóló sorait a hipertext rövid összegzésévé módosítja.

 

Egy szöveg csak akkor szöveg, ha első pillantásra, első jövetelre elrejti kompozíciója törvényét és játéka szabályát. Egy szöveg különben is mindig észlelhetetlen. A törvény és a szabály nem egy titok hozzáférhetetlenségében rejlik, hanem egyszerűen soha nem szolgáltatja ki magát semminek, jelen időben, amit szigorúan véve észlelésnek nevezhetnénk.{187}

 

Az eltolódó középpont és a szövegbe való első belépéskor olvasott lexia meghatározatlansága és variálhatósága a hipertextet egy felderíthetetlen szignifikációs hálóvá módosítja, mely az olvasó számára bővíthetősége és nyitottsága miatt mindig csupán bizonyos részét – az olvasott szövegblokkot – mutatja, a többi része „észlelhetetlen”, vagyis a középponton kívül rejtve marad. A hipertext struktúrájából következik annak temporális jellege: a jelenben olvasott (észlelt) szövegblokk a linkek segítségével a múltban olvasott és a jövőben olvasandó lexiáihoz kapcsolódik, melynek következménye, hogy hasonlóan a nyomtatott szöveghez, teljes komplexitásában a hipertext sem ragadható meg.

 

Materializáció és dematerializáció elválaszthatatlan egymástól, amit az elérhető és elérhetetlen nyomok, töredékek és kiegészítések okoznak. A virtuális működése az olyan klasszikus bináris koncepciók, mint a jelenlét/hiány, érzékelhető/szupraérzékelhető összeomlásában és egymásra utaltságában jelenik meg. A múlt és a jövő nyomai uralják a jelent: szuperérzékeny erők, kísértetek foglalják el az itt és most dimenzióját.{188}

 

 A hipertext szükségszerűen fragmentált marad, azonban a nyomtatott szövegtől eltérően nyitottsága, bővíthetősége miatt ez a fragmentáció nem csupán szerkezeti tagoltsága, vagy a nyomtatott szöveghez hasonló észlelése (olvasása) során nyilvánul meg, hanem már a hipertext hálózatának potenciális megismerhetetlensége, textuális nyitottsága is lehetetlenné teszi a teljes, befejezett, „vége” felirattal ellátott hipertext létezését.

A hipertextualitás az olvasás során tapasztalható határáthágás, illetve a transzgresszió jelenségére hívja fel a figyelmet. Landow Alfred Tennyson In Memoriam című verse hipertextuális alkalmazásának elemzésekor úgy fogalmaz, hogy a kapcsolóelemek mentén a vers bármely részletéből a vers tetszőleges részébe, a viktoriánus kultúráról szóló tetszőleges szövegblokkba, esetleg Tennyson életrajzi adatainak dokumentumába való elmozdulás ezeket a releváns, de egymással nem érintkező, nonkontiguus lexiákat navigálhatóvá, átjárhatóvá teszi.{189} Gaggi megjegyzi, hogy ezeket a lexiákat nem érintkezőnek nyilvánítani az eredeti, nyomtatott, nem hipertextuális szöveg kiindulópontként való értelmezését jelzi, hiszen csak ebben a formában lehetnek a fenti blokkok egymástól elzártak, valamint hozzáfűzi, hogy „a hipertextben bármely két kapcsolóelemmel ellátható szövegegység potenciálisan érintkezik egymással”.{190} Valójában a két álláspont arra hívja fel a figyelmet, hogy a hipertextualitás nem pusztán a szövegblokkok átjárhatóságát teremti meg, hanem a hipertextualitás diskurzusának terminológiája is magára ölti a transzgresszió jegyeit. Nemcsak az érintkezés és a nonkontiguitás fogalmai mosódnak össze, hanem a hipertextualitás leírásához szükséges terminológia nagy része is áthágja korábbi jelentésének határait (pl. navigáció, háló, sztráda, mozaik stb.); ennek okát Hillis Miller a katakrézis fogalmában látja, amely egy szó helytelen alkalmazása, vagy a szó jelentésének kibővítése egy újszerű, de logikát nélkülöző metaforikus képben. „Az internet tér nélküli vagy téren kívül elhelyezkedő terében bizonyos értelemben mindig minden megtalálható mindenhol, és minden rávetíthető bármi másra, egyfajta zűrzavaros összevisszaságban.”{191} A hipertextet leíró terminusok katakretikus jelentésváltozása, illetve a jelentések egymásba való átcsapása két különböző tudományterület vagy diskurzus egymásra vetüléséből és az abból következő hibriditásból adódik. J. Yellowlees Douglas érvelése szerint: aki megkísérli a hipertext összes fellelhető irodalmát feldolgozni, tökéletes bizonyossággal nem állíthatja, hogy „informatikusok, digitális interakció kutatók, tervezőmérnökök, médiaszakemberek és más kutatók” számos különböző technológiáról beszélnek-e vagy egy dologról, amelyet hipertextnek neveztek el; valamint hozzáteszi, hogy az elemzők valószínűleg nem is tudnának közös megegyezésre jutni a hipertext bármely jellemzőjét illetően.{192}

A hipertext egyik jelentős hozadéka a hipertextualitás politikai aspektusa, mert a struktúra olyan inherens kategóriákat tartalmaz, amelyek befolyásolják a nyomtatott szövegek évszázados uralma alatt kialakult egységeket. Borges novellája olyan könyvtárat említ, ahol a könyveknek sem szerzőjük, sem címük nincs. Ez előrevetíti a szerzőség és a szerzői jog problematikáját, hiszen a hipertext ezeket a kategóriákat gyökeresen megváltoztatja, illetve túlhaladja a nyomtatott szövegekre alkalmazható törvényszerűségeket. A hipertext hagyományosan a demokratikus szöveg diadala, illetve a hierarchia hiányának mintapéldája.{193} A lexiák egyenrangúak, nem kategóriákba és alkategóriákba tömörülnek, ugyanis a rizomatikus struktúra nem sok mozgásteret hagy a függőleges tengely mentén történő navigációnak. Mindez azt jelenti, hogy a hipertextuális hálózatban egyetlen dokumentum sem tekinthető kitüntetettnek, és a folyamatos újraírás, a linkek létrehozása gyakorlatilag minden dokumentumot elérhetővé tesz.

Douglas két lehetséges irányt határoz meg a hipertext fejlődésében, ezek a liberáció és totalitarianizmus.{194} A hipertextet „autonóm technológia” megnevezéssel felruházó Brian Street gondolatmenete szerint léteznek olyan technológiák, melyek hatással vannak a segítségükkel létrehozott produktumokra, és amikor ezek a technológiák a reprezentáció kérdését érintik, megváltoztatják a világhoz fűződő viszonyunkat, a korábbi paradigmákat módosítják, illetve újakat hoznak létre.{195} Ezek szerint Douglas lehetségesnek látja a hipertext fejlődését a liberális-demokratikus szöveg irányába, ahol a szerzőség alapelvei, a szöveg modifikációjának kizárólagos joga, illetve a szellemi tulajdon joga a szerzői funkcióból áthelyeződik az olvasó jogai közé: ekkor valójában a szerzői és az olvasói funkció határainak összemosódásáról van szó. Ugyanakkor a bárki által módosítható szöveg, vagyis a szerzői pozíció felvétele olyan szerzői jogi problémákat is felvethet, melyek a hipertext alapvetően liberális jellegét olyan totalitárius anarchiába fordítják, amelyben a hierarchia megszűnik, és átjárhatóvá válnak a szerzői-olvasói pozíciók.

Felmerül a kérdés, hogy eredményez-e a hipertextualitás paradigmaváltást, és ha igen, akkor milyen jellegű alapelvek és milyen irányba változnak ebben az esetleges új paradigmában. Walter J. Ong a nyugati történelem pszichodinamikájának – mentális változásainak – tanulmányozása során a nyelvi információ új technológiáit vizsgálta meg. Két nagyobb paradigmaváltást figyelt meg, az első az orálisból az írásos információátadásba történő elmozdulás idején, a második váltás a kirografikus, vagyis kézírásos rendszerből a nyomtatott szövegek alkalmazása felé történt. Tehát ellentét feszül az orális és az írásos forma között, ugyanis az írásos információátadás folyamata során a közvetlen emberi jelenlétre nincs szükség. Ennek a konfliktusnak a feloldását Ong a harmadik nagy paradigmaváltásban, a nyomtatott írásból az elektronikus információátadásba való átlépésben látja, mely a csatolt képek és hangok segítségével újra bevezeti az interperszonális kapcsolatokat.{196} Az informatikus Ted Nelson, a hipertext egyik első teoretikusa nyíltan vallja: „Sok éve próbálom az embereket megnyerni az új paradigma számára.” Ugyanakkor a hipertextualitást és a paradigmát egyaránt úgy definiálja, mint „ami túl nagy ahhoz, hogy beférjen az ajtón.”{197} Ong hegeli gondolatmenetét és Nelson véleményét nem osztja a szakemberek többsége, jóval óvatosabban kezelik a paradigmaváltás gondolatát. Stephanie B. Gibson figyelmeztet arra, hogy a paradigmaváltás csak akkor látható, amikor már befejeződött, és a folyamat közben kevés jele van annak, hogy küszöbön áll, ugyanakkor a paradigmaváltásnak a kultúra és a tudomány változatos területein kell bekövetkeznie; Gibson fenntartással kezeli a paradigmaváltás szót, helyette inkább a szűkebb területekre fókuszált vizsgálódást tartja ésszerűnek. {198} Attól függetlenül, hogy a hipertext véglegesen megváltoztatja-e a kultúra és a társadalom alapvető területeit, a fent vázolt hipertextualitás jelentősen módosítja a szerzőség néhány alapvető kérdését, így a következőkben a hipertextualitás és a szerzőség keresztmetszetének vizsgálatára kerül sor.