1.1 A szerző mint narrátor – a narrátor mint szerző
Ha a metafikciót a szerzői szerepvállalás, a narratív stratégia vagy a metaleptikus rövidzárlat felől vizsgáljuk, akkor pontosan azok a narratológiai kategóriák sérülnek, amelyek lehetővé teszik a metafikcióról való beszédet: a narratívaelmélet alapvető formai elemei, a szerző, a szereplő és a narrátor elkülönítésének problematikusságát eredményezi az a metafikciós stratégia, amely során a szerző látszólagos külső világának hozadékával együtt behatol a szövegbe, és a narratíva belsejéből manipulálja azt. Wayne C. Booth a következőképpen írja le, hogy mikor válik feltűnővé a szerzői jelenlét a regényben:
…a szerző hangja mindig hallható. Valójában ezért olvasunk regényeket, és ez soha nem zavaró, hacsak a szerző nem mozgat meg minden követ annak érdekében, hogy felsőbbrendű természetességét hangsúlyozza.{14}
Habár Booth elsősorban nem a metafikciós stratégiákra, hanem a regény narratológiai hátterének strukturalista leírására vállalkozik, és gyakran alkalmaz olyan irodalomesztétikai megfontolásokat, mint például a narratíva résztvevői közötti esztétikai távolság, számára is nyilvánvaló, hogy az eltúlzott természetesség pontosan ellenkező hatást fejt ki. A túlságosan „természetes” fikció szövete felfeslik, és előtűnik a regény konstruált, mesterkélt és tudatosan felépített világa. A metafikció ezzel szemben már nem azt veszi „természetesnek”, hogy a regény tökéletes látszatot alakítson ki, és olyan világot hozzon létre, amelyben eltűnnek a megírtságra és az írás folyamatára utaló jegyek. Az olvasó és a szerző közötti paktumnak mindig is része volt a mesterkéltség, ami minden fikció alapvető tulajdonsága, erre reflektál a metafikció, és ezt tekintik kiindulópontnak a metafikciós regények is:
Azt a fikciót nevezzük metafikciónak, amely azért hívja fel tudatosan és szisztematikusan a figyelmet önnön megalkotottságára, hogy kérdéseket tegyen fel a fikció és a valóság viszonyának jellegéről.{15}
A metafikció tehát azt tekinti természetesnek, hogy a fikció megszerkesztett, felépített világ, következésképpen indirekt és direkt módon is felhívja a figyelmet a teremtő erőre, a szerzőre, és ellentételezi a teremtett világgal, amelybe a szereplő is beletartozik. Ennek a felsőbbrendűségnek, a szerző és a szereplő közötti erőkülönbségnek a tudatos felvállalása azt eredményezi, hogy jól láthatóvá válik, amikor a két világ találkozik: az empirikus szerző szövegalkotói, demiurgikus képessége a narratíva része lesz, így olyan jellegzetes narratív paradoxonnal szembesülünk, amelyet Brian McHale (ontológiai) rövidzárlatnak hív.
A fiktív világ és az ezt a világot létrehozó szerző ontológiai szintje egymásba omlik; ennek eredményeképpen az ontológiai struktúra rövidzárlata jön létre. Egy ilyen rövidzárlat logikailag lehetetlen, de valójában mindig megtörténik, vagy legalábbis látszólag végbemegy. […] Az ontológiai rövidzárlat a posztmodern írásmód toposza: a szerző és karaktere között szemtől-szemben megvalósuló interjú.{16}
Ennek a narratív rövidzárlatnak egyik alapvető jellegzetessége, hogy a hagyományosan szétválaszthatóként és jól elkülöníthetőként elgondolt narratív kategóriák összemosódnak, határaik átjárhatóvá válnak, és ennek eredményeképpen azt a narratív elméleti apparátust ássák alá, amely alapján a metafikció definiálható és narratív keretei meghatározhatók. A következőkben épp ezért a szerző, a narrátor és a szereplő (karakter) kategóriáinak, mint a narratív folyamatban résztvevő elemeknek a leírása, és ezek néhány lehetséges definíciója szerepel, majd az ezekben a kategóriákban a metaleptikus szerzői behatolás hatására bekövetkező változások feltérképezése következik, amelyhez a példát Vladimir Nabokov Áttetsző testek című regénye szolgáltatja. Nabokov szövegének átfogó elemzése helyett a regény narratív jellegzetességeit vizsgálom meg, és különösen azokra a részekre koncentrálok majd, amelyek megvilágítják a szerző, a narrátor és a szereplő kategóriáinak a metafikciós stratégiában elfoglalt helyét.
A fenti problémahálózat bemutatásához szolgáljon gondolatébresztőként az Áttetsző testek erőteljes, a metafikciós stratégiát előjelző felütése, amelyben a rövidzárlat eredményeképpen a szerző, a narrátor és a szereplő hármasa egy különleges narratív mátrixban fonódik egybe.
Itt az alak, aki kell nekem. Heló, alak! Nem hallja. Talán ha létezne a jövő, konkrétan és individuálisan, melyet egy fejlettebb agy megismerni is képes, a múlt nem lenne annyira csábító, vagy legalábbis versengni volna kénytelen a jövő vonzerejével. Alakjaink akkor a mérleghinta közepére ülhetnének, amikor szemlélnének egy tárgyat. Jó móka lenne.
De a jövőnek nincs ilyen realitása (amilyennel a lefestett múlt és az érzékelt jelen rendelkezik); a jövő csak egy szófordulat, a gondolkodás káprázata.
Heló, alak! Mi az, mit rángatnak? Hisz hozzá se érek. Na, jól van. Heló, alak… (utoljára, most már nagyon halkan).{17}
Az idézet és egyben a könyv első mondata kijelöli a szerzői jelenlét alapvető, a narratívában elfoglalt pozícióját.{18} Ebben a rövid mondatban kettős viszonnyal találkozunk, amely a fikció formális rendje szerinti szerző és narrátor – elkülönített – kategóriáit együttesen tartalmazza. A szövegi világ felborítja a szerző azon alapvető tulajdonságát, miszerint a szövegen kívüli világban gyökerezik, és olyan stratégiával helyezi be a szerzőt a szövegbe, ami egy látszatvilágot jelenít meg. Ennek a metafikciós látszatnak az a lényege, hogy a szöveg alapján azt feltételezzük, hogy a szerző nem csupán narrátorként van jelen, hanem ugyanazon ontológiai szinten helyezkedik el szereplőjével. Az informális megszólítás egyfajta kommunikációs aktust kezdeményez, és ennek a párbeszédnek egyik konstatív alapja, hogy azok tudnak egymással beszédbe elegyedni, akik a fikció szintjei szerint homogénnek tűnnek, tehát egyenrangú szereplőkről beszélhetünk. A problémát az okozza, hogy a szerző autoriter jellegéből adódóan befolyásolhatja a szereplő cselekvését, meghatározhatja annak jellegét, röviden a szereplő függ a szerző kénye-kedve szerint kialakított világtól, amelynek a szereplő (alak) csupán egyik alkotóeleme. Ezzel a metafikciós rövidzárlattal az az elfogadott szerző-szereplő ontológiai binaritás sérül, amely a következőképpen tételeződik: „Az elbeszélő szöveg narrátorát élesen el kell választanunk a szöveg szerzőjétől. A narrátor annak a fiktív szövegnek a szerves része, amelyet a szerző ír.”{19} A narrációs folyamat és résztvevői a nem metafikciós regényben megfelelnek ennek, azonban egy olyan metafikciós stratégiára alapozott szerzői szerepvállalás, mint amilyen az Áttetsző testek fent idézett részében megfigyelhető, kibújik az ilyen szigorú ontológiai megkülönböztetés alól. Ennek oka abban rejlik, hogy a Jakob Lothe által megjelölt szerző egy kifejezetten éles cezúra alapján tételeződik, és Eco empirikus szerzőjét, a történelemben és az irodalomtörténetben létező-létezett „hús-vér” személyt érti a „szerző” alatt.{20}
A metafikcióban a szerzői jelenlét azért különösen hangsúlyos, mert a fikció sajátos világként tételeződik, és egy metareprezentációs folyamat részeként a fikció témája pontosan ennek a világnak a kialakítása, a világkialakítás (worlding) technikai bázisa és folyamata lesz.{21} A Nabokov-idézet fiktív szerző-narrátora abból a pozícióból beszél, ahonnan e világteremtésnek a lehetséges fajtái, illetve ezek korlátai jelentik a narrációt meghatározó lehetőségeket, és így a metafikció egyfajta alternatív világot jelöl, amelynek során a regényírás realista konvenciói folytonosan eltörlődnek. Az Áttetsző testek narrátora azért beszél a karakterek múltbéli jellegéről, és ugyanezen fiktív résztvevők jövőben való elhelyezésének lehetetlenségéről, mert szerzőként a fikció korlátaiba ütközik. Mivel képtelen megoldani a jövő idejű narrációt, ugyanis az legfeljebb a Jelenések könyvének profetikus szintjén lehetséges, de szorosabb értelemben, a nyelvtani és logikai szerkezetek szintjén már nem egykönnyen kivitelezhető a regényírás gyakorlatában, a szereplőket a regény írásának technikai értelemben vett múlt idejében kell kiviteleznie. Ha a szerző szempontjából nézzük, a szereplő hamarabb „születik meg”, mint a róla írt szöveg; más szóval, az elgondolás idejéhez, az alak felvázolásához és a tervezéshez képest a lejegyzés utóidejű. Ennek a leírásnak vagy verbális megvalósulásnak a kauzális sorrendiségére utal a narrátor akkor, amikor annak lehetetlenségéről beszél, hogy a szereplők a múlt és a jövő közötti mérleghinta közepére ülhetnének, ha a regényíró rendelkezésére állnának azok az eszközök, amelyekkel a szereplők, és velük együtt a fiktív világ, jövő időben is leírható lenne. Ennek a képtelenségnek – melyet a feltételes mód tovább erősít – a felismerése adja a metafikciós stratégia egyik jelentős háttérelemét. Ha pedig a szerző számára nem adottak bizonyos írásmódok, akkor az írás folyamatát, annak technikai és ontológiai jellegzetességeit vizsgálja meg, és a metafikció alternatív világába menekül.
[A legtöbb metafikciós író] tudatosan állítja, hogy bár a fikció csupán verbális valóság, a nyelv segítségével egy olyan elképzelt világot konstruál, amely önnön szabályszerűségei szerint teljes referenciális erővel bír, és az általunk ismert világ alternatíváját adja. […] A metafikciós szövegek azt tükrözik, hogy a fikció sohasem imitálhatja vagy reprezentálhatja a világot, ehelyett mindig azokat a diskurzusokat imitálja vagy reprezentálja, amelyek ezt a világot felépítik.{22}
A fiktív világot felépítő diskurzus egyik legfontosabb résztvevője a szerző. A metafikció nem véletlenül alkalmazza a legtöbb esetben a szerző alakját, aki metaleptikusan bekerül a fikció világába. Ez azzal jár, hogy a szerző narrátorrá, esetleg szereplővé válik, aki képes lesz a regény világán belül és kívül is állni egyszerre, eközben megtartja azokat a jogosultságait, amelyek képessé teszik arra, hogy létrehozza a fiktív világot. Ennek egy rövid példáját adja az Áttetsző testek fenti bevezető részének rövid párbeszéde, amely első pillantásra nem is tűnik társalgásnak, hiszen a megfelelő központozás és forma hiányzik. („Heló, alak! Mi az, mit rángatnak? Hisz hozzá se érek.”) Ez akár azt a szkepszist is jelölheti, amely kétségbe vonja magát a jelenséget, a szerző és a szereplője közötti párbeszédet, miközben a kérdés-felelet azt jelöli, hogy a narrátor-szerző és a szereplő közötti interakció megvalósult. Ennek a kettősségnek szükségszerű következménye, hogy a metafikció lebegteti a valóság és a fikció közötti ontológiai különbségeket, ezzel elmossa és átjárhatóvá teszi azokat a határokat, amelyek a nem metafikciós regényben megszokottnak mondhatók.
Waugh a metafikció erejét nemcsak abban látja, hogy felfedi a fiktív világ egy lehetséges kiterjesztését a valós világba, hanem abban is, hogy a metafikció szándékosan nem nyújt következetes és összefüggő eszköztárat az olvasó számára, aki így nem képes létrehozni egy alternatív világot, vagy el sem tud igazodni abban. A fikció keretei csak azért jelennek meg a metafikcióban, hogy folyton-folyvást eltörlődjenek, miként a cselekmény kontextusának aprólékos megrajzolása is azok későbbi dekonstrukcióját szolgálja.{23} Nabokov narrátorának és Hugh Personnek a párbeszéde olyan felütést eredményez, amely eltörli a (fikciós) párbeszéd általunk ismert konvencionális kontextusát, és az interakciót a szerző (teremtő) és a karakter (teremtett) közötti feszültségként mutatja. Ennek a feszültségnek az alapja a meg nem értettség, a közös nevező hiánya: míg a szerző tagadja, hogy „rángatná” a karaktert, addig Person ezt állítja. Az olvasó azért találja „különösnek” a párbeszédet, vagyis azért szóródik szét a fókusz ebben a rövid köszönés-kérdés-válasz hármasban, mert nem teljesülnek a párbeszéd kontextuális feltételei: ellentétes ontológiák, erők és állítások feszülnek egymásnak. A köszönésre nem jön válasz, a szerző és a karakter között nem alakul ki konszenzus, és teljes bizonytalanság övezi azt is, hogy a szerző valóban erőfölényben van-e a karakteréhez képest, hiszen beleegyezően vagy talán lemondóan („na jól van”) mintha feladná a harcot és azt a próbálkozást, hogy beszédbe elegyedjen önnön teremtményével. A kezdeti harsány elszántság („itt az alak, aki kell nekem”) egy utolsó tétova, bizonytalan köszönésben végződik („utoljára, most már nagyon halkan”).