3.2 A nyomtatott hipertext

 

img4.png

 

A legelső hipertextuális rendszer, a második világháborút követő években megszülető memex, a személyre szabott, szubjektumonként változó olvasási rendszer megtestesítője. Vannevar Bush a memexet olyan íróasztal méretű analóg készülékként képzelte el, amely mikrofilm, fényképek, mechanikus hangértelmező rendszer és egy kar segítségével kijelöl egy ösvényt a dokumentumok között, így a memex segítségével valamilyen logikai rendezőelv (link) alakítható ki a dokumentumok között. A berendezés lehetővé teszi a bejárt útvonal rekonstruálását és új ösvények kijelölését is. Bush a memexet a hagyományos adattárolási rendszer reformjaként képzelte el, amelyben az osztályozás hierarchiája csak megszabott útvonalakat enged meg a felhasználó (olvasó) számára: az osztályokba, alosztályokba stb. rendezett információ nem teszi lehetővé az alosztályok közötti direkt kapcsolatot, ehelyett vissza kell térni a kiindulópontra, és onnan kell ismét végigjárni a hierarchikus rendszer lépcsőit.{199}

Bush gyakorlatban soha meg nem valósult tervét a hipertext tökéletesítette, amely a szubjektum referenciapont nélküli mozgását tette lehetővé a hipertext decentralizált rendszerének nyitott textualitásában. Frederic Jameson az ilyen középpont nélküli rendszert „hipertérnek” nevezi, mikor John Portman Los Angeles belvárosában álló Bonaventure Hoteljének legfőbb jellemzőit értelmezi. A „tér mutációjaként” álló, vonatkozási pont nélküli hotelépület abszolút szimmetrikus elrendezésben álló négy tornyának jelöletlen folyosói felfüggesztik a korábbi szubjektum-tér viszonyok alkalmazását, a szubjektum egy külön városban találja magát, ahol a korábbi tájékozódási rendszerek kiüresednek, értelmüket veszítik. A szubjektum képtelen helyzetét kognitív módon meghatározni, ugyanis a szünet nélkül mutálódó hipertér nem nyújt hivatkozási pontot.{200} A hipertextben navigáló másodlagos szerző tehát olyan megismerhetetlen, áttekinthetetlen hálózat interaktív olvasója, amelyben a nyomtatott szövegek lineáris, vonatkozási pontokkal ellátott narratívájának (kezdet, vég, fejezethatár stb.) ismertetőjegyei érvényüket veszítik egy szétszóródó, rizomatikus felépítésű nyitott textualitásban. Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regénye a nyomtatott hipertext egyik legjellegzetesebb példája, amely hasonló hipertérben játszódik.

Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó (továbbiakban Utazó) című regénye kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy megismerkedhessünk a hipertext írott formájával, a nyomtatott hipertexttel. Természetesen a nyomtatott hipertext éppen papíron vagy könyv alakban megjelenő formátuma miatt nem tartalmazhatja az elektronikus hipertext minden tulajdonságát, azonban megfelelő teret enged a hipertextualitás és a fent vizsgált szerzőséget érintő kérdések elemzéséhez. Az Utazó és a felmerülő szerzőséget érintő problematika ezért itt azzal az axiomatikus megállapítással kerül értelmezésre, hogy a regény a hipertextualitás elmélete felől megközelíthető, sőt a szerzőség kérdéseiben az eddigi elemzéseknél pontosan a hipertextualitás segítségével jut messzebbre. Az Utazónak az informatika és a fikció határterületeinek metszeteként való értelmezésére talán felhívja a figyelmet az a tény, hogy Calvino maga is lelkesen vetette bele magát az irodalom megközelítésének számítógép kínálta forradalmian új módozataiba a francia Oulipo csoport tagjaként, amelynek alapító tagja, Francois le Lionnais, valamint Jacques Roubaud, Michéle Métail, Harry Mathews, Georges Perec és a 1960-as 70-es évek írói és költői is vizsgálták a kombinatorikus olvasás informatikai lehetőségeit.{201}

Az Utazó nem áll egyedül az olyan irodalmi művek között, amelyek szerkezeti sajátosságaikat a hipertext lexiahálózatától, rizomatikus, nyitott textualitásától kölcsönzik. Ezek közül legyen elég csupán párat említeni a teljesség igénye nélkül: Vladimir Nabokov Pale Fire, a korábban már általam is vizsgált John Fowles A francia hadnagy szeretője, J. M. Coetzee Foe, a már szintén elemzett Alasdair Gray Poor Things című szövege és a már említett Borges mellett ide sorolható Temesi Ferenc Por című lexikonregénye is. Calvino Az egymást keresztező sorsok kastélya című regénye eleget tesz a hipertextualitás azon speciális attribútumainak is, amelyek az írott szöveg mellé bevonják a vizuális, paratextuális megjelenítést: a laza szálra szőtt történetek a tarokk-kártyalapjai köré szerveződnek, minden lap egy-egy különálló szemiotikai egységként, jelölőként utal a szereplők történetére. A lapok természetesen nem végső jelöltként szerepelnek, hiszen a fejezetek, valamint a regény első része végén a narráció fonalaként az asztalon elrendezett kártyalapok új narratívák építőkövei lesznek, vagyis „a mese szálai nemcsak azért kuszálódnak össze, mert nehéz az egyik lapot a másikkal kapcsolatba hozni, hanem azért is, mert minden új lapért… tíz másik kéz is nyúl”.{202} Sejthető, hogy olyan nyitott szerkezetre utal a folytonosan újrarendezett kártyapakli, melynek jelölői vég nélkül kombinálhatók, vagyis újabb és újabb történetek irányába mutatnak. A könyv lapjai határt szabnak a lexiák végeláthatatlan sorozatának, azonban a kártyalapok újabb lehetséges elrendezése a narratívát nyitottá teszi.

Hasonló szerkezeti sajátosság figyelhető meg az Utazóban. A megkezdett, de soha be nem fejezett könyvek a potencialitás, a lehetséges bővíthetőség homályába vesznek, miközben címeik csupán egy végül kialakuló, ám befejezetlen, fragmentált vers sorai: „Ha egy téli éjszakán egy utazó / Malbork városperemén / Fölébe hajolván meredélynek / Nem félvén szélvésztől s szédülettől / Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik / Egymásba futó vonalak hálójában / Egymást keresztező vonalak hálójában / Lehullott levelek holdfényes szőnyegén / Egy üres gödör körül / Hogyan végződik? – kérdezi, és türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet.”{203} A hierarchiát nélkülöző, egymással egyenrangú, azonos szinten álló regénykezdetek olyan stilisztikailag is hibrid, lazán szőtt metaszövegbe rendeződnek, melyet Jameson következőképpen jellemez: „a jelölők tiszta és esetleges játéka… amely újrarendezi a már létező szövegek fragmentumait: metakönyvek, melyek más könyveket falnak fel, metaszövegek, melyek más szövegek részeit illesztik össze”.{204} Jameson a brikolázs szerveződési technikájára épülő megállapítása a textuális nyitottság felé mozdul el, mikor Calvino nem a már létező, hanem lehetséges, megírható, de befejezetlen könyvek részeit illeszti össze: az Utazó így olyan hipertérré válik, amelyben az olvasó navigálva kénytelen tájékozódni, viszonyítási pontját elveszíti, és kognitív tapasztalatának – egy narratíva bejezett, véggel ellátott egész – sem veszi hasznát. Emiatt a könyvek kezdő fejezetei aleatorikusan is olvashatók, akár A francia hadnagy szeretője befejezései, amelyek a tengely nélküli hálózatba rendeződő lexiák decentralizált, folytonosan eltolódó középponttal rendelkező rendszerévé állnak össze. Az Utazó regénykezdetei a szüntelen adatvesztés állapotában vannak, vagyis az elektronikus hipertextre jellemző lexiamutáció, illetve a dokumentumok ideiglenes vagy végleges elérhetetlensége jellemzi a fejezetként szolgáló könyvrészleteket: az olvasás során az Olvasó hiába keresi az aktuális könyv befejezését, azok a fordító, Ermes Marana autencitást eltörlő munkájának eredményeként elérhetetlenek.

Az Utazó az elkezdett regényeket olyan mintaként kezeli, amelyek a mintavételkor még nem készültek el, ezzel a regény a barthes-i szöveg fogalmának keresztülvágás-koncepcióját lendíti új mozgásba. A lexiák átfedik egymást, a szövegblokkok kontaminációját az olvasó először stílusbravúrnak véli, majd nyilvánvalóvá válik, hogy a lineáris olvasás tengelye omlik össze a nyomdahibás, ismétlődő szerkezetben. „De hiszen egy egész oldal ismétlődik itt, összehasonlítod az előzővel, nem találsz egy vesszőnyi különbséget.”{205} A regényben már nem csupán egy kibogozandó szöveg jelenti a problémát: a több fragmentált regénykezdetből álló töredékes, befejezetlen szöveghálózat olyan jelölőlabirintust hoz létre, amelyben a Bábeli könyvtár regresszív pontmeghatározási módszere érvényesül. Elméletileg végtelen számú töredékes fordítás létezik, és az olvasó hiába próbál az egyik regénytől eljutni a másikig. Próbálkozása kezdettől fogva kudarcra van ítélve, mert a regénykezdetek a rizóma felszíni terjedéséhez hasonlóan burjánzanak, azonban az elkezdett regények nem hatolnak mélyre, hiányoznak a befejezések, és az olvasó ebben a bővíthető hálózatban a bevált kognitív megismerő technikáit sem alkalmazhatja, hiszen a fordítás eredetije soha nem is létezett, azonban ezt csak Marana, a fordító tudja. A lineáris olvasás kudarcával szembesülő olvasó első reakciója a könyv megsemmisítésének vágya:

 

silányodjon a kihajított könyv fotonokká, rezgésekké, hanghullámokká, sarkított színképekké… essen szét elektronokká, neutronokká, mind parányibb elemi részecskékké; át a telefondrótokon, váljék elektromos impulzusokká, redundanciák és zajok zúzalékain hömpölygő információfolyammá, örvénylő entrópiává.{206}

 

A szövegrészlet retorikája és terminológiája is mutatja, hogy az olvasó a multidirekcionális olvasást a nyomtatott szövegben kudarcként éli meg, és utalást találhatunk arra is, hogy ennek a hipertextnek a valódi közege az elektronikus szöveg.

A hipertextualitás szakirodalma nem bánik szűkösen a szerzőség kérdésével, de a legtöbb teoretikus mindössze azt jegyzi meg, hogy a szerzőség kérdéseit jelentős mértékben módosít(hat)ja a hipertextualitás. A sajátos szerzői pozíció szisztematikus feldolgozása szinte hiányzik, az elemzők többnyire megelégednek a Borges-novella megállapításával, amely szerint a szerző személye másodlagos abban a rendszerben, amelyben az olvasó interakciója módosíthatja az elsődleges forrást.

 

A könyvek klasszikus értelemben nem az együttműködés és a megegyezés termékei; a szerző azért publikálja őket, hogy az olvasók befogadhassák. Ugyanakkor más kulturális termékek modelljéül is szolgálnak, úgy mint festmények, színdarabok, filmek, épületek. A néző, közönség, lakó stb. minden esetben részt vesz egy nem tárgyalási alapot képező szerződésben…, mely  egyrészről magába foglalja a létrehozást, másrészről a fogyasztást. Az interaktív informatika fejlődésével ez a klasszikus szerző/olvasó megkülönböztetés egyre kevésbé tűnik érvényesnek.{207}

 

Gaggi érvelése szerint a hipertextuális rendszerek egyik fő előnye, hogy elősegíti az együttműködést a tudásanyag megszerzésének folyamatában, valamint az így megszerzett információ szabad, gyors és zavartalan terjesztésében, és ennek eredményeképpen a szokványos szerző/olvasó megkülönböztetés érvényét veszíti.{208} A hipertext tehát jelentősen módosítja Ongnak a nyomtatott irodalom dinamikáját elemző sorait, mely szerint „a nyomtatás a szavak magántulajdonba vételének új értelmét hozza létre”, és a „plágium miatti bűntudat” az írás megjelenésével fejlődik ki.{209} Gaggi a hipertext közösségi jellegét emeli ki, melyben a hipertextet az elsődleges forrásról szóban folytatott vitához hasonítja, amelyben hivatkozás nélkül is használhatók a források,{210} habár nem tér ki a szerzői jog kérdésére, illetve a hipertextualitás etikai vonzataira. A szakirodalom természetesen óvatosan bánik a hipertextre jellemző sajátos szerzői jogi kérdésekkel, és talán véghezvihetetlennek tűnik Landow megállapítása, mely szerint „a hipertext szerzője számára, akinek az ’írás’ lényegét az együttműködés és a részvétel jelenti, a szöveg elérhetőségének korlátozása, mint például a másolás és a linkekkel való ellátás, abszurd, erkölcstelen megszorításnak tűnik.”{211}

A szerzői jogok gyökeres megváltozását Nelson Xanadunak elkeresztelt, utópikus rendszerében vázolja fel. A Xanadu azonnali hozzáférést biztosít egy gyakorlatilag korlátlan számú dokumentumból álló elektronikus hálózatban, amely magába foglalja a tradicionális nyomtatott formában megjelent művek digitalizált verzióját is. Az előfizetők a használat után fizetnek, mint más elektronikus szolgáltatások esetében. A Xanadu kétféle dokumentumformát különböztet meg, a privát és a publikus vagy más néven kiadott formátumú csomagot. A privát csomag esetében a hozzáférés korlátozható, így csak a szerző maga vagy a felhasználók korlátozott számú csoportja juthat hozzá az információhoz. A publikus dokumentumok esetében a hozzáférés minden felhasználó számára lehetséges, ezek azonban jogdíjat kötelesek fizetni minden egyes esetben, amikor a dokumentumokat használják, és így kedvük szerint idézhetnek belőle, vagy linkekkel láthatják el azokat. A gazdasági alapokra helyezett rendszerben szükségtelen bármely cenzúra vagy megszorító jellegű intézkedés.{212}

Akár megvalósítható a szerzői hozzáállás ilyen mértékű modifikációja, akár nem, Landow gondolata előre vetíti azokat a problémákat, amelyek a hipertextualitás szerzői attribútumait körvonalazzák. A hipertextben tapasztalható szerzői pozíció úgy tűnik, nem írható le csupán a nyomtatott szöveg több évszázados történelme során kialakult gyakorlat terminológiájával. Landow, csakúgy, mint Ong, a megváltozott történelmi helyzetben, illetve a technikai fejlődésben látja az új paradigma sajátos megnyilvánulásainak okát, és mindketten oly jelentősnek ítélik ezeket a jellemzőket, hogy a hipertextualitást olyan új paradigmaként fogják fel, ami a speciális történelmi periódus és a technológiai fejlődés eredményeként jött létre. A hipertext annak a digitális szerzőnek a paradigmája, amely Mark Poster érvelése szerint jól megkülönböztethető ellentététől, az analóg szerzőtől.

 

A digitális szerzőt egymással összekapcsolt információs rendszerek apparátusa mediálja. A digitális szerzőt nem olyan könnyű elválasztani az általa írt szövegtől, miként az írott szöveg esetén. A digitális szöveg viszonylag egyszerűen újraírható, a papírra írott szöveg stabilitása megrendül, és ez elvágja azt a köteléket a szerző és a szövege között, amelyet oly nehezen sikerült kialakítani az évszázadok során. Nehéz meghatározni az internet digitális szövegei esetében azt az autoritást, amelynek kulturális gyakorlata szerint a szerző a szöveg megbízható és potenciálisan kreatív forrása. Emiatt egy új kulturális gyakorlat megalapozására kényszerülünk, amelyben a szerzőséget újra kell értékelnünk. A digitális szöveg a jelenlegi gyakorlat és a szerzőség új felfogása közötti törést jelöli.{213}

 

A szerzői pozíció ilyen formájú interpretációja azonban nem ismeretlen az irodalomtudomány elmélete számára sem. Amint arra már utaltam a korábbi fejezetekben, Michel Foucault a szerzői funkció leírása során leszögezi, nem lehetünk bizonyosak abban, hogy a szöveg elbeszélője egyértelműen megállapítható a szöveg alapján.{214} A szerzőt felváltja a szerzői funkció fogalma, mely nem egy valós személyre utal, és nem egy szubjektumot tételez, mert több olyan pozíciót hoz létre, amelyeket gyakorlatilag több szerzői alak tölthet be.{215} Vagyis a szerzői funkció bevezetésével egy diskurzus lehetősége jelenik meg, mely a hipertextualitás interaktív attribútumát is jelölheti: a szerző és az olvasó összemosódásából eredő kommunális, egymással diszkusszív viszonyban álló, egymást kiegészítő írói pozíciók egymásra vetített konstrukcióját.