{1} Kurt Vonnegut: Időomlás. Ford. Borbás Mária. Budapest, Maecenas, 1998, 14.
{2} Az empirikus szerző a történetileg definiálható létező vagy létezett személy, akit Booth „hús-vér szerzőként”, Umberto Eco „empirikus szerzőként”, Jakob Lothe „történeti szerzőként”, Lawrence Lipking „karrier-szerzőként” (carreer author) aposztrofál. Vö. Lawrence Lipking: Life of the Poet. Beginning and Ending Poetic Carreers. University of Chicago Press, 1981.
{3} Ennek a konvencionális felfogásnak egyik meghatározó összefoglalását Mario Vargas Llosa adja. „A szerző hús-vér ember szokott lenni, az elbeszélő meg szavakból áll; az elbeszélő csak azzal a regénnyel összefüggésben él, amelyet mesél, és addig, amíg meséli (az ő létének is keretet szabnak a regény határai), a szerzőnek meg gazdagabb és változatosabb az élete, meg is előzi a regény írását, utána is folytatódik, és még addig sem a regény tölti ki egész valóját, amíg a szerző annak megírásával foglalkozik.” Mario Vargas Llosa: Levelek egy ifjú regényíróhoz. Ford. Benyhe János. Budapest, Európa, 1999, 51.
{4} A paktum szó itt arra utal, hogy az olvasó tisztában van azzal, hogy az a könyv, amit olvas, fikció, és az abban történő események sora nem egyeztethető össze a „valósággal”, vagyis az általa valósnak tételezett ontológiával. Ez ellentétes Philippe Lejeune „önéletírói paktumával”, amely szerint az önéletrajz szerzője, vagyis „az önéletíró nem az, aki elmondja az igazságot életéről, hanem aki azt állítja, hogy elmondja az igazságot az életéről.” Ezzel ellentétben a fikciós paktumnak az alapvető eleme, hogy a regény (egy tudatos szerzői) fikcionálás eredménye. Philippe Lejeune: „Az önéletírás meghatározása”. Ford. Z. Varga Zoltán. Helikon 2002/3, 272-285, 272.
{5} Még akkor is így van ez, ha bizonyos írásmódok a történeti hűség igényével próbálnak objektív képet adni egyes megtörtént eseményekről. Mindenekelőtt ide sorolandó a történetírás, amely a valóság objektív leírását célozza meg, de már bizonyos fenntartásokkal él a megvalósíthatóságot illetően. Többek között Hayden White A történelem terhe (Ford. Berényi Gábor. Budapest, Osiris, 1997) és Alun Munslow Deconstructing History (London, Routledge, 1997) című munkái adják azokat a referenciapontokat, amelyek felhívják a figyelmet minden szöveg fiktív, megformált és retorizált szövegiségére, amely a nyelvi megfogalmazás szintjén kizárja az abszolút objektivitás lehetőségét.
{6} Ezeknek az eseteknek a tanulmányozásához a metafikció meglátásai szükségesek: „A ’meta-’ előtag nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felfejthető legyen az arbitrális nyelvi jelrendszer és a referenciája, a világ közötti kapcsolat. Ez így van a fikcióban is, ahol a fikció világának és a fikción kívüli világnak az összefüggéseit nem vizsgálhatjuk a ’meta-terminusok’ alkalmazása nélkül.” Patricia Waugh: Metafiction. London, Methuen, 1984, 2-3.
{7} A teljesség igénye nélkül: Patricia Waugh: Metafiction, Brian McHale: Postmodernist Fiction (New York, Methuen, 1987), Schlomith Rimmon-Kennan: Narrative Fiction: Contemporary Poetics (London és New York, Routledge, 1983).
{8} A posztmodern regény kimerítő formai, tematikus és stiláris leírásához lásd a Helikon 1987/1-3 számát. Abádi a posztmodern regény első számú ismertetőjegyének a következőt tartja. „A posztmodern világnézet változatos reakciókat produkál a regényben. Legfőbb sajátosságaként azt eredményezi, hogy ember és világ – sokszor ezzel együtt: műalkotás és valóság – kapcsolata válik, mintegy filozofikus elvonatkoztatottságában, a posztmodern regény első számú gondjává-témájává.” Abádi Nagy Zoltán: „A posztmodern regény Amerikában”. Helikon 1987/1-3, 7-43, 12. Látható, hogy a metafikció elsősorban a posztmodern regényben válik paradigmatikussá, hiszen a különböző ontológiák ütközésének ez a legváltozatosabb terepe.
{9} Paul Auster: New York trilógia. Ford. Vághy László. Budapest, Európa, 1991, 11.
{10} David Herman: „Theories of Fiction and the Claims of Narrative Poetics”. Poetics Today 19:4, 1988 ősz, 599.
{11} Gerard Genette: Narrative Discourse. Ford. Jane E. Lewin. Ithaca, Cornell University Press, 1980 (1972), 234. Ford. Gy. N.
{12} A paratextuális elemek közé tartoznak a könyv fizikai tulajdonságai és adottságai: méret, alak, tipográfia, kezdő oldal, illusztrációk stb. Bővebben lásd Gerard Genette: Figures of Literary Discourse. London, Basil Blackwell, 1982, 31-32.
{13} Auster: id. m. 11. kiemelés tőlem
{14} Wayne C. Booth: The Rhetoric of Fiction. Chicago and London, The University of Chicago Press, 1961, 60. Ford. Gy. N.
{15} Patricia Waugh: Metafiction – The Theory and Practice of Self-Conscious Fiction. London, Methuen, 1984, 2. Ford. Gy. N.
{16} Brian McHale: Postmodernist Fiction. New York, Methuen, 1987, 213. Ford. Gy. N.
{17} Vladimir Nabokov: Áttetsző testek. Ford. M. Nagy Miklós. Budapest, Európa, 1998, 5.
{18} Az angol eredetiben az alak „person”, ami a főszereplő, Hugh Person vezetékneve is egyben. A szerző így a szereplő és az önmaga közötti ontológiai szintkülönbséget a főhős nevében is jelzi. Vö. a fordító jegyzetével. Nabokov, 133.
{19} Jakob Lothe: Narrative in Fiction and Film. Oxford, Oxford University Press, 2000, 20. Ford. Gy. N.
{20} Ennek a kifejtése olvasható a szimuláció és a szerző metszetéről írott fejezetben, ahol a szöveg és a mű barthes-i különbségtételéből kiindulva szétválasztom az írót és a szerzőt.
{21} Abádi Nagy Zoltán a minimalista és a posztmodern regény egyik fő különbségeként abban látja, hogy az utóbbi jellemzően alkalmazza az olyan fajta (fantasztikus) ontológia kialakítását, amelyet Robert Scholes fabulációnak hív. Vö. Robert Scholes: The Fabulators (New York, Oxford University Press, 1967), Fabulation and Metafiction (London, University of Illinois Press, 1979), Philip Stevick: „Scheharazade Runs out of Plots, Goes on Talkin: the King, Puzzled, Listens: an Essay on New Fiction”. TriQuarterly, 26, 1973. Abádi Nagy Zoltán: Az amerikai minimalista próza. Budapest, Argumentum Kiadó, 1994, 372. Brian McHale hasonló módon vizsgálja a posztmodern regényt, de a szöveg ontológiai struktúrájának felállításaként aposztrofálja a fabulációt. (McHale, 39.) McHale Postmodernist Fiction című könyvének fő vizsgálódási iránya ezeknek a világoknak a kategorizációja, így a posztmodern regények fiktív világának számos fajtáját megvizsgálja, úgymint zonális összeütköző, párhuzamos stb. világok, és ezeket a világokat a regények textuális felépítése és retorikája szerint is elemzi.
{22} Patricia Waugh: Metafiction – The Theory and Practice of Self-Conscious Fiction. London, Methuen, 1984, 100. Ford. Gy. N.
{23} Vö. Waugh, 101.
{24} John Fowles: A francia hadnagy szeretője. Ford. Gy. Horváth László. Bp, Árkádia, 1983, 353.
{25} Fowles, 355.
{26} Waugh, 16.
{27} Hayden White: Metahistory. London, John Hopkins University Press, 1973, ix.
{28} Hayden White: A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor. Budapest, Osiris, 1997, 11.
{29} Uo.
{30} Különös módon jelenik meg ez az apória Edgar Allan Poe Arthur Gordon Pym, a tengerész című regényében. Ennek bevezetőjében a tengerész azt állítja, hogy élményeiből „Mr. Poe” ösztökélésére született a regény, de nem ő, hanem Poe írta meg, mert Pym erre nem volt kapható. „S amikor ez az érv sem hatott, s nem adtam be a derekamat, azt az ajánlatot tette, hogy megírja ő maga. Regényt ír élményeimből a ’Southern Literary Messenger’ olvasóinak. Erre az ajánlatra nem mondhattam nemet. A kalandjaim nyomán készült regénynek első két folytatása valóban meg is jelent Mr. Poe neve alatt a lap 1837. januári és februári számában. […] Ezt a kis bevezetést azért függesztem könyvem elé, hogy olvasóim megállapíthassák, melyik fejezetet írta Mr. Poe, és melyiket én.” Edgar Allen Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész. Ford. Tiszay Andor. Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 5-6. Habár eszerint a szöveg (társ)szerzője Pym, a szöveg Poe ouvre-jébe illeszkedik bele: itt olyan szimulációs aktussal szembesülünk, amelyet a szimulációról szóló fejezetben fejtek ki részletesen.
{31} Paul Franssen – Ton Hoenselaars: „Introduction. The Author as Character: Defining a Genre”. Paul Franssen – Ton Hoenselaars (szerk.): The Author as Character – Representing Historical Writers in Western Literature. London, Associated University Press, 1999, 18. Az itt szereplő lista nem teljes, csupán reprezentatív. A kötet a nyugati irodalom alakjait kronológiai sorrendben tárgyalja, az ókortól a posztmodern fikcióig, miközben kitér az összes irodalmi műnemben és pár filmi szövegben, valamint képzőművészeti alkotásban megjelenő szerzőfigurára.
{32} Ha ezekből a hivatkozásokból tematikusan rendezett fikciós stratégia alakul ki, akkor olyan önéletrajzi regényről beszélhetünk, amely a szerző életére épülve, regényként megformálva, rendszerint egyes szám első személyben narrálja az eseményeket. Ennek a fikciós stratégiának egyik példája Bret Easton Ellis Lunar Park című regénye, amely az író droggal és alkohollal övezett könyvbemutató útjait és azoknak a szerzőre gyakorolt emocionális és pszichológiai hatásait fedik fel. Bret Easton Ellis: Lunar Park. New York, Picador, 2005.
{33} Nabokov hasonló módszerrel él az Áttetsző testek című regényében: rejtetten hivatkozik önmagára, amikor főszereplője Európába utazik „azért, hogy a kiadó kérésére meglátogassa R. urat, valamint egy másik amerikai írót, aki szintén Svájcban élt.” Nabokov, 87. A fordító jegyzete az implicit hivatkozás egy ilyen rekonstrukciója során összegzi: „Ez a ’másik író’ nyilván maga Nabokov, aki a hatvanas évek elejétől a svájci Montreux-ben, a Palace Szállóban lakott. Nabokov több regényében alkalmazza ezt a fogást: tesz egy nem különösebben fontos célzást önmagára, ezzel is mutatva, hogy nem lehet azonos a mű főhősével vagy valamelyik fontos szereplőjével, akit ugyanakkor sok vonásával felruház.” Nabokov, 140.
{34} Franssen, 21.
{35} Franssen, 23.
{36} Az persze más kérdés, hogy ha egy író azt nyilatkozza, hogy a szövegben megjelenő szerzőalak az ő alteregója, akkor ez mennyire befolyásolja egy textuális elemzés, szoros olvasás eredményét, ha az interpretációs módszer már a kezdetektől kizárja a nem a szövegre alapozott olvasati stratégiákat. Ennek jó példája az Új Kritika olvasati módszere, de a reader-response olvasatai is csak a szöveg által igazolható textuális reprezentációt tekintették meghatározónak.
{37} Fowles, 353.
{38} Uo.
{39} Edward Morgan Forster: Aspects of the Novel. Harmondsworth, Penguin, 1963 (1927), 75.
{40} Fowles, 355.
{41} Shlomith Rimmon-Kennan: Narrative Fiction: Contemporary Poetics. London és New York, Routledge, 1983, 32.
{42} Fowles, 355, kiemelés tőlem, Gy. N.
{43} Wayne C. Booth: „Distance and Point of View”. Michael Hoffmann – Patrick Murphy (szerk.): Essentials of the Theory of Fiction. Durham and London, Duke University Press, 1988, 182, kiemelés az eredetiben.
{44} Booth elméletében a dramatizált és a nem dramatizált narrátor közötti különbséget elsősorban az jelenti, hogy az előbbi esetben a narrátor fizikai, morális és szellemi tulajdonságokkal felruházott szereplő, míg az utóbbi esetben csupán egy hang. Bővebben ld. Booth, 176-177.
{45} Fowles, 356. A választás meghozatalának, a szereplő „életének” befolyásolása Nabokov számára is problémásnak tűnik, és bár a szerző-narrátor látszólag amellett érvel, hogy nem akar beavatkozni a szereplője életébe, ironikusan fogalmazza meg ezt a véleményét. „Az alak életébe való közvetlen beavatkozás nem tartozik bele tevékenységi körünkbe, másfelől pedig, tralatitikus kifejezéssel élve, a sorsa nem előre meghatározott láncszemekből áll: egyes ’jövőbeni’ események talán valószínűbbek, mint mások, az igaz, de mindegyik csalóka, és minden ok-okozati összefüggés mindig csak találtagás, még akkor is, ha a nyakad hozzásimul a nyaktiló mélyedéséhez, és az ostoba tömeg már visszafojtotta lélegzetét.” Kiemelés tőlem, Gy. N.
{46} Booth: „Distance and Point of View”, 175.
{47} Booth, 175.
{48} Booth: The Rhetoric of Fiction, 73.
{49} Booth, 71.
{50} „Hipertext” címmel jelent meg a Helikon 2004/3-as száma, Kappanyos András szerkesztésében.
{51} Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije. Ford. Békés András. Bp, Maecenas, 2005 (1987),19.
{52} Vonnegut, 19.
{53} A poétikai funkció leírásához felállított jakobsoni modellhez lásd Roman Jakobson: „Nyelvészet és poétika.” Ford. Barczán Endre. Hang-jel-vers. Szerk. Fónagy István és Szépe György. Bp, Gondolat, 1969, 211-257.
{54} Wallace Martin: Recent Theories of Narrative. Ithaca és London, Cornell University Press, 1986, 154.
{55} Martin, 154.
{56} Susan Sniader Lanser: The Narrative Act: Point of View in Prose Fiction. Princeton, Princeton University Press, 1981.
{57} Lanser terminológiájában a dramatizált narrátor „személyes narrátorként” (private narrator) szerepel.
{58} Vö. Wolfgang Iser: Prospecting: From Reader Response to Literary Anthropology. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1989.
{59} Martin, 154.
{60} Martin, 154.
{61} A metalepszis leírásakor Genette azt a részt emeli ki a Tristram Shandyből, amikor Tristram felszólítja az olvasót, hogy csukja be az ajtót, vagy hogy segítsen Shandynek eljutni az ágyáig. Genette 1980, 234.
{62} Balzac kapcsán megjegyzi, hogy az olyan látszat, amelyben az olvasás egyidejű lenne a narrációval a metalepszis egyik temporális megnyilvánulása, csakúgy, mint Sterne esetében, amikor Tristram megkéri apját, hogy egy órával hosszabbítsa meg délutáni szundikálását. A metalepszis Pirandello esetében úgy nyilvánul meg, hogy a színészek és az általuk alakított szereplők együttesen vannak jelen a narratívában, de Genette a metalepszis kategóriájába sorolja a szereplők „szökését” is valamilyen narratívatípusból: ez lehet festmény, könyv, újsághír, fénykép, álom stb. Genette, 235.
{63} Genette, 236.
{64} Vonnegut, 291.
{65} Genette, 27.
{66} Genette, 27.
{67} Vonnegut, 19.
{68} Vonnegut, 286.
{69} Vonnegut, 285. A szörnyű halál az eredetiben „agony”, amely inkább a haláltusát jelöli, és véleményem szerint elsősorban a Kilgore Trouttal folytatott társalgásra utal, valamint arra a végső döntésre, hogy a szerzőalak „szabadon engedi”, vagyis elfelejti Troutot, és úgy írja ki a regényből, hogy nem ír róla többet.
{70} A posztmodern regény és az aleatória kapcsolatát Szegedi-Maszák Mihály röviden érinti a „Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang?” című tanulmányában. Helikon 1987/1-3, 43-58, 54. Ugyancsak itt olvasható Szegedi-Maszák nyitott befejezésről szóló rövid eszmefuttatása, amely főként az „olvasó elbizonytalanításában”, és a „közönség paradigmatikus elvárásaitól” és a teleológiától való eltérésben látja a nyitott befejezés fő jellegzetességét. „Fowles regénye mindazonáltal azt is példázza, hogy a posztmodern író olykor beéri a múlt megszokásainak látványosan egyszerű kifordításával.” Szegedi-Maszák, 50.
{71} Jonathan Culler: Dekonstrukció. Ford. Módos Magdolna. Bp., Osiris, 1997, 23.
{72} Culler, 23.
{73} Culler, 23.
{74} Culler, 25.
{75} Culler, 25.
{76} Vonnegut, 13.
{77} Vonnegut, 284.
{78} Az angol eredetiben ezt a hatást a „would” segédige használata bizonyítja, a magyar fordítás nem adhatja vissza az angol igeidő jelentését. „He would make it grow by walking toward it. When his walking had made it big enough, it would swallow him up. There would be food inside.” Kurt Vonnegut: Breakfast of Champions. London, Vintage, 1992 (1973), 284.
{79} A nézőpontváltásból következő hasonló interpretációs meghatározatlanságra az egyik legjobb példa Ernest Hemingway „Macska az esőben” című novellája, ahol George, a férj szemszögéből látjuk a macskát a novella végén, miközben a novella teljes terjedelmén keresztül a feleség fókuszából ismertük meg azt. Ennek eredményeképpen eldönthetetlen, hogy vajon a „nagy cirmos macska”, amelyet a szolgáló felhoz a szobába, ugyanaz-e, mint amelyikre a feleség vágyott. Ennek a nézőpontból adódó interpretációs meghatározatlanságnak az elemzéséhez lásd David Lodge: „A realista szöveg elemzése és értelmezése – Ernest Hemingway: Macska az esőben”. Ford. Gyuris Norbert. Bókay Antal – Vilcsek Béla (szerk.): A modern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, Osiris, 1998, 624-635.
{80} Vonnegut, 294.
{81} Vonnegut, 284.
{82} Vonnegut, 286. Kiemelés az eredetiben.
{83} Szegedi-Maszák a kauzalitás felbomlását nem tartja a posztmodern epika megkülönböztető jegyének, de elismeri, „hogy a posztmodern írók valóban kísérleteznek a célelvűség korábbi változatainak kiiktatásával. Függőben hagyják a jelentést, s ez által kérdésessé teszik olvasói megszokásainkat, az érthetőségre vonatkozó hallgatólagos előföltevéseinket.” Szegedi-Maszák, 47.
{84} Culler, 120-21.
{85} Linda Hutcheon: A Poetics of Postmodernism. New York, Routledge, 1988, 77.
{86} Aleid Fokkema: „The Author: Postmodernism’s Stock Character”. Paul Franssen – Ton Hoenselaars, 39.
{87} Alasdair Gray: Lanark – A Life in Four Books. London, Paladin, 1987 (1981), 481. Ford. Gy. N., kiemelés az eredetiben.
{88} Jacques Derrida: La Verité en peinture. Paris, Flammarion, 1978, 73. Idézi: Culler, 283.
{89} Culler, 284-85.
{90} Culler, 285.
{91} J. Hillis Miller: „Stevens' Rock and Criticism as Cure, I”. The Georgia Review, 1976, 12. Ford. Gy. N.
{92} Vonnegut, 294. Kiemelés az eredetiben.
{93} Molnár Miklós: „Szövegen keresztül-kasul”. Jacques Derrida: Grammatológia. Ford. Molnár Miklós. Életünk – Magyar Műhely, 1991, 14.
{94} Vonnegut, 295. Kiemelés az eredetiben.
{95} Paul de Man: „Előszó Carol Jacobs The Dissimulating Harmony című kötetéhez”. Ford. Gyuris Norbert. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, Osiris, 2002. 297.
{96} Paul Auster: Az orákulum éjszakája (2003). Ford. Pék Zoltán. Budapest, Európa, 2004, 22.
{97} Auster, 204.
{98} Vö. R. D. Laing: The Divided Self. London, 1965, Penguin, 124-36.
{99} Szamosi Gertrud a posztmodern valóságértelmezése, a pornográfia és a textualitás viszonya, valamint a hatalmi viszonyok felől értelmezi Gray 1982, Janine és Something Leather című könyveit. Szamosi Gertrud: „Post-modernist manipulation in 1982, Janine and Something Leather”. Neil McMillan és Kirsten Stirling (szerk.): Odd Alliances – Scottish Studies in European contexts. Glasgow, Cruithne Press, 1999, 122-31. Randall Stevenson tanulmánya pedig azokat az intertextuális kapcsolatokat térképezi fel, amelyek Gray szövegeit beillesztik a posztmodern kanonikus művei közé. Randall Stevenson: „Alasdair Gray and the Postmodern”. Robert Crawford és Thom Nairn (szerk.): The Arts of Alasdair Gray. Edinburgh University Press, 1991, 48-64.
{100} Alasdair Gray 1934-ben született Glasgow Riddrie kerületében, és a glasgow-i művésziskolában (Glasgow School of Art) szerezte festőművészi képesítését. Később freskófestészettel, színházi díszletek tervezésével és festésével, valamint művészettörténet oktatásával egészítette ki keresetét. Illusztrált művei közül a Poor Things a legprecízebb munka, de a Lanark (1981), az A History Maker (1994) [A történelemgyáros] és a 1982, Janine (1983) is bravúros magabiztossággal hagyatkozik a nem verbális textuális eszközökre.
{101} Az Epilógusban megjelenő figura, Nastler, valójában a szerző alteregója, aki a főszereplő Lanarkkal egy ontológiai szintre helyezkedve ismerteti a szereplő és a szerző közötti alapvető ontológiai különbségeket, miközben szereplő mivoltát meghazudtolva befolyásolja a szöveg kimenetelét. Ezzel a metaleptikus mozzanattal rádöbbenti Lanarkot önnön naivitására, és a világirodalom mesterműveinek felidézésével világít rá arra, hogy miért nem lehet a történet vége happy end; a kritikusoknak pedig megmutatja, miként írja önmagát a szöveg egy olyan szimulált világban, ahol az elfogadott konvenciók szerint a szerző beleértendő a szövegbe.
{102} Michel Foucault: Mi a szerző? Ford. Erős Ferenc. Világosság, 1981/7, 27.
{103} Foucault, 32.
{104} Alasdair Gray: Lanark – A Life in Four Books. London, Picador, 1991.
{105} „Notes Critical and Historical” Alasdair Gray: Poor Things. London, Penguin Books, 1993, 277. A Poor Things magyarul nem jelent meg, így eredeti, angol nyelvű szövege a továbbiakban lábjegyzetben olvasható – a fordítás minden esetben tőlem származik. Gy. N.
{106} Philip Hobsbaum rámutat a szöveg azon kettősségére, miszerint vagy Victoria vagy McCandless narratívája lehet igaz, de mindkettő egyszerre semmi esetre sem. A Poor Things textualitásának lényegét pontosan ebben látja: a szöveg mindkét nézőponton keresztül olvasható, de a kettőn keresztül egyszerre nem. Philip Hobsbaum: „Unreliable Narrators – Poor Things and its Paradigms”. Paddy Lyons és John Coyle (szerk.): Glasgow Review 3. Glasgow, University of Glasgow, 1995, 45-46.
{107} „After six months of research among the archives of Glasgow University, the Mitchell Library’s Old Glasgow Room, the Scottish National Library, Register House in Edinburgh, Somerset House in London and the National Newspaper Archive of the British Library at Colindale I have collected enough material evidence to prove the McCandless story a complete tissue of facts.” Alasdair Gray: Poor Things, XIV.
{108} „A szerkesztő biztosítja az olvasót afelől, hogy a történet színigaz, nem pedig koholmány.” („The editor believes the thing to be a just history of fact; neither is there any appearance of fiction in it.”) – ford. Gy. N. Sajnálatos módon a magyar kiadásokból kimaradt az előszó, de jó néhány olyan angol verzió is létezik, amelyek nem tartalmazzák azt. Daniel Defoe: Robinson Crusoe. London, Penguin Books, 1994, 7. Az első kiadás 1719-ben jelent meg.
{109} A könyv „Gulliver kapitány levele unokabátyjához, Sympsonhoz” című bevezetőjében ez olvasható a történet eredeti kéziratáról: „Ugyancsak tapasztaltam, hogy nyomdásza rendkívül felületes, amennyiben összekeverte az időrendet, utazásaim és hazatéréseim dátumait tévesen közölte, nincs egy évszám, hónap vagy nap e könyvben, mely valóban pontos volna, – közben még azt is hallom, hogy művem megjelenése után az eredeti kézirat teljesen elpusztult. Nekem sincs ugyan másolatom róla, de mindamellett egy pár kiegészítést elküldtem Önnek, ha esetleg második kiadásra kerülne a sor...” Jonathan Swift: Gulliver utazásai. Ford. Vas István. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952, 17.
{110} “While passing through the city centre one morning Michael Donnelly saw a heap of old-fashioned box files on the edge of a pavement… […] He lent me this book, saying he thought it a lost masterpiece which ought to be printed. I agreed with him, and said I would arrange it if he gave me complete control of the editing. […] Indeed, the main part of this book is as near to a facsimile of the McCandless original as possible, with the Strang etchings and other illustrative devices reproduced photographically. However, I have replaced the lengthy chapter headings with snappier titles of my own. […] I have also insisted on renaming the whole book POOR THINGS.” Gray: Poor Things, XII-XIII.
{111} „Mr. Donnelly is no longer as friendly as formerly. […] Somewhere between editor, publisher, typesetter and photographer the unique first edition was mislaid.” Gray: Poor Things, XVI. (Vö. Swift Gulliverével) Ford. Gy. N.
{112} Mark Twain: Egy jenki Artúr király udvarában. Ford. Réz Ádám. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957, 3.
{113} Twain, 14.
{114} Twain, 5.
{115} A Gyűrűk Ura függelékének a fordítás jellegét leíró részei ennek a folyamatnak a részletes kifejtését tartalmazzák. Bővebben lásd a szimulákrum és a szerző értelmezésénél.
{116} Clive Staples Lewis: A csendes bolygó. Ford. Molnár István. Budapest, Kozmosz Könyvek1986. 186.
{117} Lewis, 188. Talán már mondani sem kell, a teljes levelet nem tartalmazza a könyv, és az „egyik” szó is arra utal, hogy a sok levélből a szerző talán pontosan azt választotta ki, amelyik a céljainak legtökéletesebben megfelelt.
{118} Umberto Eco: A rózsa neve. Ford. Barna Imre. Budapest, Európa, 2005, 543.
{119} Eco, 581.
{120} „Dr. Archibald McCandless (1862-1911) was born in Whauphill, Galloway, the illegitimate son of a prosperous tenant farmer. He studied medicine at Glasgow University, worked briefly as a house surgeon and public health officer, then devoted himself to literature and the education of his sons. His once famous epic, The Testament of Sawney Bean, has long been unfairly neglected, and his wife suppressed the first edition of his greatest work, the autobiographical Poor Things. Recently rediscovered by the Glasgow local historian, Mike Donnelly, this weird narrative is as gripping as Hogg’s Confessions of a Justified Sinner, and in 1992 received both Whitbread Award and the Guardian Prize.” Alasdair Gray: Poor Things, I.
{121} „The Express reporters had no proof that Dr. Victoria performed abortions. They did, however, produce two former employees of the clinic who swore she had trained women to perform abortions on each other, and this resulted in a public prosecution. The prosecution failed (or did not completely succeed) because it was proved that the two employees had been to some extent bribed by the Daily Express, and were also mentally retarded.” Gray: Poor Things, 310.
{122} Hayden White: Metahistory. London, John Hopkins University Press, 1973, ix.
{123} Alun Munslow: Deconstructing History. London, Routledge, 1997, 4.
{124} Paul di Filippo első regénye, a Steampunk Trilogy a viktoriánus korba helyezi el változatos idősíkokból és kultúrákból vett karaktereit. Ebben a regényben a viktoriánus Brit Birodalmat benépesítik az adott korban és helyen nem élt szereplők. Olyan kavalkád fogadja az olvasót, ahol Walt Whitman és Emily Dickinson szerelmes randevút ad Allen Ginsbergnek és Sylvia Plath-nak. Paul di Filippo: Steampunk Trilogy. New York, Four Walls Eight Windows, 1997.
{125} Jean Baudrillard: „Simulacra and Simulations”. Ford. Paul Foss, Paul Patton és Philip Beitchman. Mark Poster (szerk.): Jean Baudrillard – Selected Writings. Stanford, Stanford University Press, 1988, 166. (Ford. Gy. N.) Felmerülhet a kérdés, hogy a francia nyelven írt eredeti szöveg angol fordításából készülő magyar nyelvű verzió mennyire helytálló. A Mark Poster gondozásában megjelent angol fordítás igényességéhez nem férhet kétség: az angol változat a lehető legnagyobb mértékben hű az eredeti szöveghez, gyakran inkább a francia eredetű, ám kevésbé gyakran használt angol megfelelőket részesíti előnyben az angol fordítással szemben. Mindez egyetlen célt szolgál: a francia szociológus gondolatainak minél teljesebb visszaadását. Itt kell megjegyezni azt is, hogy Baudrillard ezen tanulmányának két magyar fordítása is van. Az első fordítás Pethő Bertalan A posztmodern (Bp., Platon, 1992) című könyvének szemelvényei között szerepel. A cím, „A szimulákrumok precessziója” még megtartja az eredeti igét és annak összes konnotációját (precedens, illetve a kevésbé ismert jelentést – a csillagászatban egy égitest önnön forgó tengelyével bizonyos szöget bezáró elmozdulását is jelenti a latin eredetű kifejezés – azonban a precesszió a szövegben már „előnyomulásként” jelentkezik (Pethő, 220.). A kronológiai sorrendben második fordítás A szimulákrum elsőbbsége címmel jelent meg Gángó Gábor fordításában (Kis Attila Atilla – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. Szeged, Ictus, 1996, 161-193.). Itt a címben a precesszió kifejezés helyett a fordító az „elsőbbség”-et választotta, amely egyszerűbb és érthetőbb az eredetinél, így átvágja azt a gordiuszi csomót, amelyet a Baudrillard-szövegek összefonódó referenciahálózata hoz létre. Ugyanakkor meg is kurtítja a lehetséges referenciákat, amellyel – és ez általánosságban elmondható minden Baudrillard-szövegről – igen értékes jelentések maradnak ki a magyar fordításból. Emiatt – az értelmezés és a fordítások szempontjainak figyelembe vételével, valamint a kontextust is szem előtt tartva – helyenként saját fordításomban közlöm a szöveget. Ahol nem a Pethő- vagy a Gángó-féle fordítás szerepel, ott lábjegyzetben találhatók ennek indokai.
{126} „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” Biblia, Prédikátor Salamon könyve, 1:2. A Prédikátor könyve a földi élet kilátástalanságát, az elvégzett munka, a tanulás, az utódok nemzésének hiábavalóságát mutatja be, azonban a 12. rész megvillantja a vallásos hitet mint a lét hiábavalóságának ellentételezésére szolgáló egyetlen kiutat: „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga.” Biblia, Prédikátor könyve, 12:15.
{127} Poster, 167-168. Ford. Gy. N. A Pethő-fordítás töredékes, a tanulmány a Simulations első két fejezetéből vett bekezdésekből áll, és a disszimuláció-szimuláció megkülönböztetést taglaló rész kimaradt belőle. (Pethő könyve nem közli a fordítás eredetijének forrásait, így arra nem derül fény, ki jegyezte a megkurtított változat angol eredetijét.) A Gángó-fordítás a következő: „Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: ’Aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti, hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni.’ (Littré) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdőjelezi az ’igaz’ és ’hamis’, ’valódi’ és ’képzeletbeli’ közötti különbséget. Beteg-e a szimuláns, vagy sem? Hiszen ’igazi’ tüneteket produkált.” Kis – Kovács – Odorics, 162. A „valós” és az „imaginárius” kifejezéseket megtartottam, mert lehetséges kapcsolódási pontok Jacques Lacan, valamint Wolfgang Iser elméletei felé is. Ezen kívül az imaginárius szóba kódolódik a kép (image), amely az esszé A képek isteni irreferenciája című alfejezetében a jel szimulákrummá válásának egyik fő példáját hozza.
{128} Baudrillard itt megszokott módján, direkt hivatkozások nélkül utal elsősorban Jacques Lacan rendszerére, de a tudattalan és tudatos freudi elmélete is felfedezhető érvelésében.
{129} Frank Letricchia és Thomas McLaughlin (szerk.): Critical Terms for Literary Study. Chicago, The University of Chicago Press, 1990, 42.
{130} Steinar Kvale: „Themes of Postmodernity”. Walter Truett Anderson (szerk.): The Fontana Postmodernism Reader. Fontana, 1996, 24.
{131} Chris Baldick: The Concise Oxford Dictionary of Literary Terms. Oxford, Oxford UP, 1990, 31. Gondolhatunk itt olyan példákra, mint a narancs (gyümölcs és szín), illetve a hegy „lába”.
{132} Bókay Antal: „A líra öndekonstrukciója”. Bókay Antal – Sándorfi Edina (szerk.): Keresztez(őd)ések – Dekonstrukció, retorika és megértés a mai irodalomelméletben. Budapest, Janus/Gondolat, 2003, 65-80, 77.
{133} Például ezért módosul a sportolásra alkalmatlan silány minőségű sportcipő megnevezése szabadidőcipőre.
{134} Gary Genosko: Baudrillard and Signs. London és New York, Routledge, 1994, 40.
{135} Paul de Man: „Foreword to Carol Jacobs, The Dissimulating Harmony”. De Man: Critical Writings, 1953-1978. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1989, 220.
{136} Baudrillard: „A szimulákrum elsőbbsége”. Kis – Kovács – Odorics, 164. A Pethő-kötet fordítása „gyökeres tagadás.” A szimuláció pontosan a jelölő-jelölt viszonyának vertikális tengelyét alakítja át horizontálisra, mikor a jelölők végeláthatatlan sorát veszi kiindulópontnak. Így a hagyományos értelemben vett gyökér metaforája helyett inkább a rizomatikus struktúráról van szó.
{137} Baudrillard: „A szimulákrumok precessziója”. Pethő, 223. Megtartottam a „rend” besorolást, amelyet Gángó „szint”-nek fordít. Mivel itt nem egymásra épülő reprezentációs stratégiákról van szó, hanem annak különböző módjairól, az angolból átvett order (rend, rendszer) fogalma jobban kifejezi az átfogó jelleget.
{138} Poster, 170. Ford Gy. N. A Pethő-féle megfogalmazásban: „A kép a mély valóság tükrözése”. Baudrillard szövege szisztematikusan ragaszkodik a jel (sign) kifejezéshez, az eredetiben pedig (image) szerepel, amelynek képként való fordítása poétikai indíttatású (mentális vagy költői kép, alakzat, hasonlat, metafora stb.), ugyanakkor az image kifejezés fordítása azért is problémás, mert a poétikai használattól eltérő alkalmazásai is vannak: reprezentáció, reprodukció, hasonmás, széles körben elfogadott vélemény, a média kialakította koncepció (amely nem csupán képi, hanem koncepcionális-verbális is egyben), látomás, valamint a számítástechnikában egy fájl tartalmának változtatás nélküli átmásolása más formátumba. Ezekben az esetekben legtöbbször nem csupán képi reprezentációról van szó, így talán helyesebb a jel megjelölés, mely magába foglalja a képi ábrázolást is, gondoljunk például az ikonikus jelekre. A tükrözés folyamatszerűséget mutató kifejezése pedig inkább a szimulákrum rendjére, vagyis inkább a negyedik lépésre alkalmazható, ahol folyamatos fluktuáció tartja mozgásban a szimulákrum-jelet. Az első lépés csupán statikus, berögzült reprezentációs formákra utal, ezt támasztja alá a szentségek rendjére való utalás, így a visszatükröződés (az eredetiben „reflection”) megnevezés több kifejezőerővel bír. Gángó fordításában: „egy mély realitás visszatükröződése”. (Kis – Kovács – Odorics, 165.)
{139} Poster, 170. Ford. Gy. N. Gángó az appearance-t megjelenítésnek fordítja. A megjelenítés látszólagos, felszíni jelleget kifejező attribútuma azonban ezzel a fordítással elvész, és a szimuláció három rendjében túlzott tudatosságot feltételez.
{140} Poster, 170. Ford. Gy. N. Pethőnél „elfedi” szerepel az álarc helyett, Gángó is hasonló gondolatmenetet követ: „elleplezi és eltorzítja a mély realitást” (Kis – Kovács – Odorics, 165). Az angol nyelvű fordításban maszk (mask) található, mely nem egyszerű elfedést, hanem arcadást implikál. Vö. Michael Riffaterre-nél a prosopopeiát, amely „valójában nem más, mint egy maszk, melyet olyan valamire húzunk fel, melynek nem szükségszerűen van arca”. (Michael Riffaterre: „Prosopopeia”. Yale French Studies, no. 69, The Lesson of Paul de Man. Yale University Press, 1985, 110.). A mély valóság magában hordozza a felszíni és mély bináris megkülönböztetését, mely a nyugati gondolkodás évezredei alatt meghatározták a világról alkotott elképzelést Platóntól Chomskyig. Nyilvánvalóvá válik, hogy Baudrillard nem kevesebbre vállalkozott, mint ennek a bináris struktúrának az eltörlésére.
{141} Poster, 170. Ford. Gy. N. Gángó: „elleplezi a mély realitás hiányát” (Kis – Kovács – Odorics, 165.)
{142} Poster, 170. Ford Gy. N. A Pethő-féle verzióban: „kép” csakúgy, mint Gángónál: „nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma.” (Kis – Kovács – Odorics, 165.)
{143} Fontos megjegyezni „az emberen túli igazság” kifejezés transzcendentális kapcsolatra utaló jellegét, melybe beleérthető az isteni intenció vallásos értelmezése, és ugyanakkor a saussure-i jelölő-jelölt kapcsolat arbitrális jellege is: mindez felhívja a figyelmet a szöveg retorikájából adódó változatos olvasati lehetőségekre.
{144} „the decline of the referentials”. Mark Poster: The Mode of Information. Cambridge, Polity Press, 1990, 62.
{145} Poster 1988, 175. Ford. Gy. N. Gángónál: „A szimulációt a modell elsőbbsége jellemzi, valamennyi modellé az eltörpült tény felett… A tényeknek már nincs saját pályájuk: a modellek metszéspontján születnek, egyszerre teremthet valamennyi modell egyetlen tényt.” Kis – Kovács – Odorics, 173.
{146} Christopher Horrocks: Baudrillard and the Millenium. New York, Totem Books, 2000, 6. Ford. Gy. N.
{147} Jean Baudrillard: „The Ecstasy of Communication”. Hal Foster (szerk.): The Anti-Aesthetic. New York, The New Press, 1998, 128. Ford. Gy. N.
{148} Vö. Roman Jakobson a poétikai funkciót leíró modelljét (Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika. Ford. Barczán Endre. Fónagy István és Szépe György (szerk.): Hang-jel-vers, Budapest, Gondolat, 1969, 229-244.) és annak David Lodge-i újraírását. (David Lodge: „A realista szöveg elemzése és értelmezése – Ernest Hemingway: Macska az esőben”. Ford. Gyuris Norbert. Bókay Antal – Vilcsek Béla (szerk.): A modern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, Osiris, 1998, 624-635.)
{149} Friedrich Nietzsche: „A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról”. Ford. Tatár György. Athæneum, 1992/3, 3-15, 6.
{150} J. R. R. Tolkien: The Lord of the Rings. Harper Collins, 1993, 12. Göncz Árpád 1985-ös fordítása ennek megfelelően nem tartalmazza az Indexet, a Függelékeket viszont igen.
{151} Mint például Aragorn 2957-től 2980-ig tartó utazásai, Frodó születése, II. Ecthelion halála stb.
{152} Mint arról már korábban részletesen szó volt, Umberto Eco ezt a történetileg igazolhatóan létező/létezett szerzőalakot empirikus szerzőnek hívja (Hat séta a fikció erdejében. Bp, Európa, 2002, 20.), Wayne Booth pedig „valós személynek”, valamint szerzőnek nevezi („Distance and Point of View: An Essay in Classification”. Michael Hoffman és Patrick Murphy (szerk.): Essentials of the Theory of Fiction. Durham és London, Duke University Press, 1988, 187.). A Gyűrűk Ura függelékében szereplő szerzőfigura Eco klasszifikációja szerint a narrátor és a mintaszerző közötti határvonalon helyezkedne el (Hat séta, 26), míg Booth-nál a nem dramatizált narrátor és az implicit (beleértett) szerző (implied author) keveréke lenne attól függően, hogy a Függeléket vagy a narratívát vesszük figyelembe. Ez a kategóriai besorolhatatlanság felhívja a figyelmet a strukturális kategorizáció nehézségeire, illetve arra, hogy olyan pozíciót foglal el A Gyűrűk Ura szerzője, ami csak egy új megközelítési móddal írható le.
{153} Brian McHale: Postmodernist Fiction. New York and London: Methuen, 1987, 9. McHale az episzemológiát a modernista fikció domináns módjának tartja, és élesen elkülöníti a posztmodernre jellemző dominánsan ontológiai módtól. Habár ez az éles határvonal a legtöbb kritikust (pl. Scott Bukatman) az elmélet heves bírálatára késztette, a megkülönböztetés segít A Gyűrűk Ura szerzői pozíciójának leírásában. Annak a szisztematikus felfejtése, hogy Tolkien könyve milyen mértékben rendelkezik a posztmodern ontológiai domináns attribútumaival, és posztmodern regénynek tekinthető-e, nem célja ennek az esszének. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a leggyakrabban fantasyként aposztrofált könyv egyfajta határeset a modern és a posztmodern fikció között, ezt már a kategória megnevezése is mutatja.
{154} McHale, 10.
{155} „A dominánst úgy definiálhatnánk mint a mű gyújtópontját: ez szabályozza, meghatározza és átalakítja a mű összes többi alkotóelemét. A domináns garantálja a szerkezeti integritást…” Roman Jakobson: „The dominant”. Ladislav Matejka és Krystyna Pomorska (szerk.): Readings in Russian Poetics: Formalist and Structuralist Views. Cambridge, MIT Press, 1971, 105. Ford. Gy. N.
{156} Scott Bukatman: „Adatmezők közt.” Ford. Kós Krisztina. Prae 1-2 (2001), 17-18.
{157} J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Ford. Göncz Árpád. Budapest, Európa, 2001, 521. III:4. Tekintettel a magyar kiadások (remélhetőleg bővülő) változatosságára, a könnyebb visszakereshetőség kedvéért a továbbiakban nemcsak az oldalszám szerepel a hivatkozásokban, hanem a könyv és a fejezet száma is. Tehát a harmadik könyv negyedik fejezetének jelölése: III:4. A betűkkel jelzett részek a Függelékekhez tartoznak.
{158} Bővebben lásd Joseph Campbell: The Hero with a Thousand Faces. Princeton: Princeton UP, 1968.
{159} Tolkien: A Gyűrűk Ura, 1261. F:I.
{160} Tolkien, 1269. F:II.
{161} Tolkien, 1227. B.
{162} Tolkien, 29.
{163} Tolkien, 21, Prológus:1
{164} Tolkien, 30.
{165} Tolkien, 30.
{166} Paul de Man: „Foreword to Carol Jacobs, The Dissimulating Harmony”, 220.
{167} Paul de Man: Esztétikai ideológia. Ford. Katona Gábor. Bp, Osiris, 2000, 12.
{168} de Man, 14.
{169} Gayatri Chakravorty Spivak: „The Politics of Translation”. Jessica Munns és Gita Rajan (szerk.): A Cultural Studies Reader. London és New York, Longman, 1995, 465.
{170} Munns – Rajan, 470. Kiemelés tőlem. Gy. N.
{171} Tolkien: A Gyűrűk Ura, 1275. F:II.
{172} Tolkien, 1269. F:II.
{173} Tolkien, 1274.
{174} Cynthia Chase: „Arcot adni a névnek”. Ford. Vástyán Rita és Z. Kovács Zoltán. Pompeji 1997/2-3, 108-148, 110.
{175} Chase, 112.
{176} Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár. Ford Boglár Lajos. Scholz László (szerk.): Jorge Luis Borges válogatott művei I. A halál és az iránytű. Budapest, Európa, 1998.
{177} George P. Landow: Hypertext: The Convergence of Contemporary Critical Theory and Technology. Baltimore, John Hopkins UP, 1992, 3.
{178} Roland Barthes: S/Z. Ford. Mahler Zoltán. Budapest, Osiris, 1997, 46. Espen J. Aarseth a nemlineáris szövegekről írott esszéjében új elnevezéssel illeti a lexiákat. Érvelése szerint „Barthes alapján a lexiák nem a textualitás építőkövei, mert működésük az ’olvasás’ erőszakos és hatalomakaró demonstrációja”. Espen J. Aarseth: „Nem-linearitás és irodalomelmélet”. Helikon, 2004/3, 313-349, 322. Véleménye szerint Barthes elszakítja a szöveget az alkotóelemeitől, a lexiától, így a kifejezés „destruktív hatású” a szövegre nézve. Helyette a texton megnevezést használja a hipertextualitás alapelemére. A textonok hálózata a szkripton, amely „a szöveg által elénk tárt megszakítatlan szekvencia, mely egy vagy több textonból áll”. Aarseth, 322. Aarseth tehát inkább a hipertextualitás fenomenológiájára, míg Barthes a szöveg olvasására koncentrál. Mivel a hipertext egy új olvasási-írási módusz, amely erőteljesen reflektál az olvasó mint szerző szerepére, így George P. Landow-hoz csatlakozva megtartottam a barthes-i elnevezést.
{179} Barthes 1997, 16.
{180} Silvio Gaggi: From Text to Hypertext. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1977, 102.
{181} Richard Smyth: „The Rhizography: Manifesto For Hypertext Composition”. Inner Space/Outer Space. Humanities, Technology and the Postmodern World. Huntsville: Southern Humanities Press, 1993, 101.
{182} Gilles Deleuze – Felix Guattari: „Rizóma”. Ford. Gyimesi Tímea. Ex-Symposion, 1998/1. 7.
{183} Deleuze, 14.
{184} J. Hillis Miller: „The Ethics of Hypertext”. Diacritics, 1995/3, Vol. 25, 35.
{185} Gerard Genette: Figures of Literary Discourse. London, Basil Blackwell, 1982, 31-32.
{186} Landow, 11. Ford. Gy. N.
{187} Jacques Derrida: A disszemináció. Ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán. Pécs, Jelenkor, 1998, 63. Kiemelés az eredetiben.
{188} Vincent B. Leitch: Postmodernism—Local Effects, Global Flows. New York, State University of New York Press, 1996, 23.
{189} Vö. Landow, 141-149.
{190} Gaggi, 104. Ford. Gy. N.
{191} Miller, 31. Ford. Gy. N.
{192} J. Yellowlees Douglas: „’Nature’ Versus ’Nurture’: The Three Paradoxes of Hypertext”. Stephanie B. Gibson és Ollie O. Oviedo (szerk.): The Emerging Cyberculture. Literacy, Paradigm, and Paradox. Cresskill, Hampton Press, 2000, 328. Ford. Gy. N.
{193} Természetesen a gazdasági-politikai erővonalak ezt az alapvetően „demokratikus” szerkezetet jelentősen átalakítják, és olyan csomópontokat hoznak létre, amelyek a felhasználó számára hierarchikus rendszernek tűnnek. Bizonyos portálok, keresők vagy akár online lexikonok is kitüntetett helyre kerülnek az internet felhasználásának gyakorlata alapján. A keresőmotorok az adott oldalra történő kattintások száma alapján rangsort állítanak fel, és ez tükröződik egy keresés megindítása után a kapott találatok sorrendjében.
{194} Douglas, 342.
{195} Brian V. Street: Literacy in Theory and Practice. Cambridge, Cambridge UP, 1984, 96.
{196} Vö. Michael Heim: The Metaphysics of Virtual Reality. Oxford, Oxford UP, 1993, 67-69.
{197} Ted Nelson: „Hypertext: A Memoir”. Myron Tuman (szerk.): Literacy Online: The Promise (and Peril) of Reading and Writing with Computers. Pittsburgh, University of Pittsburgh Press, 1992, 43. Ford. Gy. N.
{198} Stephanie B. Gibson: „Literacy, Paradigm and Paradox: An Introduction”. Gibson és Oviedo (szerk.): The Emerging Cyberculture, 16.
{199} Vannevar Bush: „As We May Think”. James M. Nyce – Paul Kahn (szerk.): From Memex to Hypertext: Vannevar Bush and the Mind’s Machine. New York, Academic Press, 1991, 85-110. Magyarul: „Út az új gondolkodás felé”. Ford. Ivacs Ágnes és Bartha Gabriella. Sugár János (szerk.): Hypertext + Multimedia. Budapest, Artpool, 1996. Lásd még http://www.artpool.hu/hypermedia/index.html
{200} Frederic Jameson: Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late Capitalism. Durham, Duke University Press, 1991, 39-44. Ford. Gy. N.
{201} Papp Tibor: Múzsával vagy múzsa nélkül? Irodalom számítógépen. Budapest, Balassi, 1992, 144.
{202} Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya. Ford. Szénási Ferenc. Budapest, Európa, 2000, 69.
{203} Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó. Ford. Telegdi Polgár István. Budapest, Európa, 1985, 274-275.
{204} Jameson, 96. Ford. Gy. N.
{205} Calvino, 1985, 28.
{206} Calvino, 1985, 29.
{207} Benjamin Woolley: Virtual Worlds. A Journey in Hype and Hyperreality. London, Penguin, 1993, 153. Ford. Gy. N.
{208} Gaggi, 106. Ford. Gy. N.
{209} Walter J. Ong: Orality and Literacy: The Technologizing of the World. New York, Methuen, 1982, 131.
{210} Gaggi, 106.
{211} Landow, 198. Gy. N.
{212} Vö. Gaggi, 110.
{213} Mark Poster: What’s the Matter with the Internet? Minneapolis és London, University of Minnesota Press, 2001, 97. Ford. Gy. N.
{214} Michel Foucault: „Mi a szerző?”. Ford. Erős Ferenc. Világosság, 1981/7, 27.
{215} Foucault, 32.
{216} Roland Barthes: „A műtől a szöveg felé”. Ford. Kovács Sándor. Barthes: A szöveg öröme. Ford. Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor. Budapest, Osiris, 1998, 68. Kiemelés az eredetiben.
{217} Barthes: „A műtől a szöveg felé”, 68.
{218} Borges, 77.
{219} Barthes, 69. Kiemelés az eredetiben.
{220} Barthes, 69. Kiemelés az eredetiben.
{221} Barthes, 70. Kiemelés az eredetiben.
{222} A legtöbb teoretikus Roberto Simanowskihoz hasonlóan alakítja gondolatmenetét, amely a szerző kitüntetett szerepét hangsúlyozza a hipertextben. A hipertext „erősebb szerző iránti igénnyel” él, mert az elektronikus szöveget a szerző bármikor észrevétlenül módosíthatja, ugyanis – internetes publikáció esetén – a kiadói és a szerzői pozíciók is egymásba roskadnak. Roberto Simanowski: „Hiperfikció”. Ford. Némedi Andrea. Helikon 2004/3, 386-416, 402.
{223} Borges, 71., kiemelés Gy. N.
{224} Vö. John Caughie (szerk.): Theories of Authorship. London: Routledge, 9-10.
{225} Hans Robert Jauss: „Egy posztmodern esztétika védelmében”. Ford. Király Edit. Holmi 1993/4, 1245.
{226} Jauss, 1248.
{227} Calvino, 1985, 23. Ez a jelenség Mariarosa Sciglitano megfogalmazásában: „az olvasó olyannyira belekeveredik a műbe, hogy a történet ’mesélőjévé’, szereplőjévé válik”. Mariarosa Sciglitano: „A fülszövegtől a fejezetcímig”. Magyar Napló 1994 június 10., 20. o.
{228} Calvino, 1985, 276.
{229} Jürgen Habermas: „Irodalom-e a filozófia és a tudomány?”. Ford. Király Edit. Holmi 1993/4, 1268.
{230} Calvino, 1985, 7.
{231} Habermas, 1267.
{232} Peter Wollen: „The auteur theory”. Caughie (szerk.): Theories of Authorship, 172.
{233} Woolley, 161.
{234} Douglas, 343. Ford. Gy. N.
{235} Roland Barthes: „A szerző halála”. Ford. Babarczy Eszter. Barthes: A szöveg öröme, 51-53.
{236} Michael Heim: Electronic Language: A Philosophical Study of Word Processing. New Haven, Yale University Press, 1987, 215. Ford. Gy. N.
{237} Barthes: „A szerző halála”, 54. Kiemelés az eredetiben.
{238} Barthes: „A szerző halála”, 54.
{239} Calvino, 1985, 116.
{240} Calvino, 1985, 15.
{241} Calvino, 1985, 15.
{242} Calvino, 1985, 103.
{243} Az Italo Calvino neve mögött rejtőző szerzői pozíció magába olvasztja mind az elsődleges, mind a másodlagos szerzői pozíciót. Ennek ékes bizonyítéka Calvino „Hogyan írtam meg egyik könyvemet” című tanulmánya, mely A. J. Greimas strukturális szemiológiájának sajátos újraírását alkalmazza az Utazó számozott fejezeteinek elemzésekor. A négyszögletes modell használata nem csupán a könyv sematikus vázát adja, hanem bizonyos értelemben a könyv terének kiterjesztése is egyben: Calvino értelmezi Utazóját és így olyan szöveghálózatot hoz létre, ahol a szerző és az interpretátor pozíciói egymásba csúsznak. Italo Calvino: „Hogyan írtam meg egyik könyvemet”. Ford. Szigeti Csaba. Jelenkor, 1994/Dec., 1057-1069.
{244} Marshall McLuhan: „The Medium is the Message”. Jessica Munns és Gita Rajan (szerk.): A Cultural Studies Reader. London és New York, Longman, 1995, 226-35, 232.
{245} McLuhan, 227.
{246} Hans Bertens: The Idea of the Postmodern. London and New York, Routledge, 1995, 156.
{247} Vö. Poster: The Mode of Information – Poststructuralism and Social Context. Cambridge, Polity, 1990, 46.
{248} Mark Poster: „Theorizing Virtual Reality: Baudrillard and Derrida”. The Information Subject. Saul Ostrow (szerk.): Critical Voices in Art, Theory and Culture. G+B Arts International, 2001. 117-139, 121. Ford. Gy. N.
{249} Rebecca Coyle: „The Genesis of Virtual Reality”. Philip Hayward és Tana Wollen: Future Visions: New Technologies of the Screen. London, British Film Institute, 1993, 145-168, 162.
{250} Andrew Murphie: „Putting the Virtual Back into VR”. Brian Massumi (szerk.): A Shock to Thought, Routledge, London, 2002, 188-215, 203.
{251} Michael Heim: The Metaphysics of Virtual Reality. Oxford, Oxford University Press, 1993, 114.
{252} A kifejezést Espen Aarseth a telematikus kontroll és a szubjekum kapcsolatában vezeti be, és itt is ebben az értelemben szerepel. Espen Aarseth: „Nonlinearity and Literary Theory”. George Landow (szerk.): Hyper/Text/Theory. Baltimore, John Hopkins University Press, 1994, 75.
{253} Michael Heim a részletek elnagyolt jellege miatt ezt a fajta virtualitást „kiterjesztett valóságnak” nevezi, azonban a virtualitás fogalmát pontosan nem határozza meg, csupán megjegyzi, hogy a „belemerülés” a virtualitást jobban jellemzi, mint a mesterséges jelleg. Heim, 113.
{254} Az FPS-játékok (First Person Shooter) a játékmenetet egy sajátos belső nézőpontból láttatja, ami lehetővé teszi a teljesebb játékélményt, és elősegíti a tökéletesebb azonosulást a játékszituációval.
{255} Michael Heim a virtuális valóság első generációs hardverét (két sztereoszkopikus digitális kijelző, a fej mozgását követő érzékelőrendszer és a visszacsatoláshoz nélkülözhetetlen érzékelőkkel ellátott adatkesztyű vagy más kézben tartott szerkezet) összekapcsolja a 3D hanghatású akusztikai kiegészítőkkel, melyek „hozzájárulhatnak ahhoz az illúzióhoz, hogy egy virtuális világba merülünk bele. Ez pedig azt jelenti, hogy az illúzió belemerülés.” Heim, 113. Ford. Gy. N.
{256} Ennek kiváló példája a televíziós adások közötti navigáció egyre terjedő gyakorlata, a csatornák közötti gyakori váltás vagy más néven kapcsolgatás (zip-zapping), amely ellentételezi azt a korábban egyeduralkodó szemléletet, mely egy adás vagy programblokk megszakítás nélküli végignézését tűzte ki célul. Murphie, 191. Ford. Gy. N.
{257} Gilles Deleuze: Difference and Repetition. London, Athlone, 1994, 208. Ford. Gy. N.
{258} Regina Cornwell: „Interactive Art: Touching the ’Body in the Mind’”. Discourse 14/2, 232. Ford. Gy. N.
{259} Andrew Murphie: „Putting the Virtual Back into VR”. Brian Massumi (szerk.): A Shock to Thought. London, Routledge, 2002, 211. Ford. Gy. N.
{260} Heim, 112. Ford. Gy. N.
{261} A The Cult projektje a http://chuckpalahniuk.net URL alatt érhető el, immár előfizetéses formában.
{262} Survivor (Bantam Dell Publishing Group, 1999), Invisible Monsters (Vintage, 1999), Choke (Random House, 2001), Lullaby (Vintage, 2002). Magyar kiadások: Halálkultusz (Szukits, 2003), Láthatatlan szörnyek (Cartaphilus, 2009), Cigányút (Cartaphilus, 2007), Altató (Cartaphilus, 2010).
{263} A 2004-es év során a minimalista fikció tíz alapvető fontosságú jellegzetessége szerinti témakidolgozást kellett beküldeni, amelyek Palahniuk hónapról-hónapra a honlapon olvasható virtuális előadásán alapultak. Ezek közül a fontosabbak címei: „Az autoritás kialakítása” (Establishing Your Authority), „A visszatérő téma” (Developing A Theme), „Az ’Én’ elrejtése” (Submerging the „I”), „Az elrejtett fegyver” (Hiding a Gun), „A kórus szerepe” (Using Choruses), „Hogyan kell rosszul kifejezni magunkat” (Saying It Wrong).
{264} Vö. Espen J. Aarseth: Cybertext: Perspectives on Ergodic Literature. Baltimore, John Hopkins University Press, 1997. Az ergodikus szöveg leírásához lásd a Cybertext bevezető fejezetét.
{265} Vö. Mark Poster: „Postmodern Virtualities”. The Information Subject. Saul Ostrow (szerk.): Critical Voices in Art, Theory and Culture. Amsterdam, G+B Arts International, 2001, 71-95, 79. Ennek a kiberszövegnek az egyik igen népszerű formája az online, valós idejű, belsőnézetes FPS (First Person Shooter) játékok. Itt általában egyénileg vagy virtuális csapatokba rendeződve folyik a harc egy olyan kibertérben, amely szövegjellemzőkkel rendelkezik. A játékos „olvassa” a többiek mozgását, a játék állását, és aktívan befolyásolja a harc kimenetelét, vagyis átrendezi a szöveget, olyan mutációkat hozva létre ezzel, amelyek azelőtt még nem fordultak elő. Az online FPS kiberszövegére jellemző, hogy akkor lesz sikeres egy ilyen játék, vagyis akkor a legtöbb a felhasználó, ha az elsődleges szerzők (a szoftverfejlesztők) olyan teret (pályát) hoznak létre, amely a legteljesebb mértékben megengedi a mutációt. Más szóval, akkor sikeres egy játék, ha olyan szerzői pozícióba helyezi az olvasót, amely a kiberszöveg komplexitásából adódóan, mindig új kihívást és reakciót igényel az olvasótól. A szoftverfejlesztők célja általában egy olyan immanens virtuális tér megalkotása, amelyben a szabályok egyszerűek, az ismétlődő elemek száma nagy, azonban végtelen kombinációra, így beláthatatlan mennyiségű szerzői interakcióra nyílik lehetőség.