A Gyűrűk Urát 1954-es megjelenése óta több generáció olvassa, amelyek tagjai közül sokakat varázsol el újra és újra; John Ronald Reuel Tolkien Középföldéről szóló történetét előbb meseként, később fikcióként, végül pedig fantasyként aposztrofálta a többé-kevésbé műértő közönség és kritika. Azt azonban kevesen tudják a könyvről, hogy sokáig angolul sem jelent meg az a verzió, amelynek jelenleg két különböző formátumú magyar kiadása létezik. Ekkor azonban a Harper Collins gondozásában megjelent szövegben a következő mondat vezette be a könyvben korábban nem szereplő új részeket: „A Gyűrűk Ura ezen egykötetes, puhafedeles kiadása a teljes, 1966-os javított kiadást, valamint az Indexet és a Függelékeket is tartalmazza, melyek korábbi kiadásokban nem szerepeltek.”{150} A könyvet tehát nemcsak a rajongóknak, hanem az irodalmároknak is újra kell olvasniuk, és meg kell vizsgálniuk a narratívát az új részek felkínálta szempontok alapján.
A Függelékek nem csupán kontextusba helyezik a narratívát, hanem egyúttal egy olyan szerzői pozíciót is felkínálnak, amely fejtörést okozhat azoknak, akik mindeddig úgy gondolták, hogy a narratológia strukturalista rendszerei a narrátor, a szereplő, a szerző és az olvasó kategóriáinak tökéletes leírását adták. Ezenkívül a fejezet másik célja, hogy a Tolkien-recepciót kiegészítse egy új megközelítési móddal. Úgy tűnik, hogy A Gyűrűk Ura függelékeiben felvillanó szerzői funkció elemzése mindezidáig elkerülte a Tolkien-értelmezések látókörét, és Tolkien, valamint szövege összetettségét bizonyítja, ha a szerzőről esik pár szó, jelen esetben a szimuláció felőli megközelítésben.
Aki ismeri J. R. R. Tolkien munkásságát, már rutinosan ugorja át a milliószor olvasott sorokat és adatokat, amelyekkel a szerzőről írt legtöbb biográfiai jegyzet kezdődik, ehhez hasonlóan: „John Ronald Reuel Tolkien 1892. január 3-án született a dél-afrikai Bloemfonteinben. 1895-ben anyjával és öccsével Birminghambe költöznek, apja, Arthur Reuel Tolkien, 1896. február 15-én meghal…” A huszadik század végén ez a pozitivizmust idéző olvasati módszer nem kötődik máshoz, mint szövegekhez, vagyis a szerzőről írott számos tanulmány, elemzés és internetes portál jelenti a forrást. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azok, akik a professzort nem ismer(het)ték személyesen, Tolkien életművét már csak szövegek alapján fedezhetik fel, és a Tolkienről alkotott bárminemű vélekedés is csupán meglévő vagy később megszülető szövegekre támaszkodhat. A szerző biológiai és szöveghalált halt, életművét már csak a könyvek átiratai, újraírások és a kutatói munka terjesztheti ki a hipertextualitás vég nélküli hálózatában. A szerzői konstrukció így olvasói rekonstrukcióba hajlik, amely ugyanakkor újra is írja a kanonikus szövegeket. Az értelmezés meglévő szövegmodellekre támaszkodik, és Tolkien írásai jelölik ki azt a tartományt, amelyben mozogva, vagy ahhoz folytonosan vissza-visszatérve véghezvihető az értelmezés. Természetesen itt sincs ez másként, az eltérés más hermeneutikai vagy történeti megközelítési módoktól csupán annyi, hogy az értelmezés a szerzői pozíciót mint a szimuláció közegét elemzi. Az elemzés A Gyűrűk Ura függelékeinek vizsgálatából indul, és a szerzői pozíció szimulált jellegének bemutatása során a szerzői funkció szimulákrumához érkezik el.
A Gyűrűk Ura függelékeit nem szabad figyelmen kívül hagyni abban az esetben, ha a könyvben megjelenő szerzői pozíció vizsgálata a cél. A Függelékek gyakorlatilag A Gyűrűk Ura című, hat könyvből álló narratívát kontextusba helyező peritextus részeiként is felfoghatók, azonban ennél valójában jóval összetettebb és jelentősebb szereppel bírnak. Nem csupán A Gyűrűk Ura megértéséhez és a szereplők családfáinak a rendszeréhez, az események kronológiájához, a használt nyelvek strukturális leírására emlékeztető megjegyzésekhez és a paratextuális alkotóelemekhez szolgálnak egyfajta segítségként, hanem olyan alapvető ismeretekhez is juttatják az olvasót, amely a Tolkien-szövegek mélyebb és tökéletesebb megértéséhez szükséges. A Függelékek információi a Szilmarilok teremtésmítoszait jelentős kiegészítésekkel látják el, erre talán legjobb példa az a nyelvrendszer, amely a Szilmarilokban csak vázlatosan, azonban A Gyűrűk Urában már kidolgozott formában jelenik meg. A Függelékek rendezik be A babót is a harmadkor eseményeinek kronológiájába, amely A Gyűrűk Ura közvetlen szövegi, de nem logikai előzményeként tekinthető, mert a két könyv között olyan események is történnek, amelyek egyik szövegben sem szerepelnek.{151} A Függelékek jellegzetességeit viseli magán a Prológus, ugyanis megelőlegezi azt a kontextuális információáradatot, amely a Függelékekben teljesedik ki, de jellegében nem szabad összetéveszteni az Előszóval. Ez utóbbi az empirikus szerző, J. R. R. Tolkien megjegyzéseit tartalmazza a regény születésének történeti hátteréről, valamint a regénynek a második világháború esetleges allegorikus olvasataként való értelmezhetőségéről. Az Előszóban J. R. R. Tolkien, a hús-vér szerző szól az olvasóhoz, míg a Függelékek már annak a fikciónak a részét alkotják, amelyben a szerzői pozíció kevésbé tisztán meghatározható.{152} A Függelékekben szereplő szerzői hang – a narratívával egyetemben – tehát a fikción belüli szerves alkotóelemként értelmezendő, míg az Előszót egy más ontológiai síkon, a történetileg igazolható „valóság” síkján elhelyezkedő író alkotta.
A Gyűrűk Ura szerzői pozíciója egy olyan köztes térben helyezkedik el, amelyet a posztmodern regényre jellemző ontológiára koncentráló, a világkialakítással vagy fabulációval jellemezhető kategória és az episztemológia, a megismerés mikéntjének kategóriája közösen épít fel. A szerzői pozíció hangsúlyozottan ebben a kettősségben vagy metszetben, az ontológia és az episztemológia közös határvidékén helyezkedik el, ennek a magyarázatára pedig a szerző szimulált pozíciója szolgál. Talán általánosításnak tűnhet, hogy az ontológia és az episztemológia túlságosan is tág fogalmait alkalmazom ennek a szerzői álláspontnak a megközelítésére, azonban ezek a fogalmak, kellő mozgásteret biztosítanak a szimuláció és szerző közös értelmezéséhez. Az episztemológiai fikciós stratégia a megismerés kérdéseivel és mikéntjével foglalkozik, arra keresi a választ, hogy a szubjektum miként értelmezi az őt körülvevő világot, illetve hogyan interpretálja azt. Az episztemológiai megközelítés a tudás jellegét, a megismerés módszereit és határait, valamint a megszerzett tudás megbízhatóságát elemzi.{153} Ezzel ellentétben az ontologikus paradigma a kognitivitás újraértelmezésére alapuló kérdésekkel foglalkozik, középpontjában a világ jellege, a szubjektum lehetséges mozgástere, a szubjektumon belüli határok és a világon mint szövegen belüli struktúrák áthágása áll.{154} A Gyűrűk Urában az ontológia és az episztemológia együttállása azért hangsúlyos, mert a szerző pozíciójából adódóan mindkettő megjelenik a szerzői szerepvállalásban. A könyv hat fő része leginkább azért kap gyakori figyelmet a fantasy felőli megközelítésekben, mert Középfölde olyan fantasztikus világ, ahol sajátos törvények uralkodnak, különös lények élnek, és a varázslat kitüntetett jelentőséggel bír, így elmondható, hogy a felvázolt világ a posztmodern fabuláció területéhez igazodik. Ugyanakkor a szerző kitüntetett figyelemben részesíti azt a módot, amely a Függelékekben megfogalmazott fordítói és nyelvi leíró módszert szemlélteti. A Függelékek túlságosan kitüntetett szerepet kap a könyvben, szigorú értelemben véve nem Frodó története, csupán annak peritextusa. A Függeléknek a Közös Nyelvről, a tünde nyelvekről, a fordítás mikéntjéről szóló részei túlságosan egyértelművé teszik azt a stratégiát, amelyről az elveszett eredeti kézirat kapcsán korábban már esett szó. Ez az ellentmondás az erőteljesen ütköztetett ontológiai és episztemológiai megközelítés eredménye, és a szerzői szerep ennek a kétféle, egymásra épülő, de jól elkülöníthető jellemzőnek a kölcsönhatásából bomlik ki. A dominánsan modern ismeretelméleti megközelítés elválasztható a dominánsan ontológiai rendezőelvtől, és itt elsősorban nem a modern vagy a posztmodern eszközkészlet elhatárolása hangsúlyos, hanem a dominancia. Ez nem azt jelenti, hogy Tolkien regénye besorolható lenne akár az egyik, akár a másik kategóriába, a dominancia csupán bizonyos rendezőelv, mely nem kizárólagosan, de meghatározza a fikció jellegét.{155} Az episztemológiai megközelítési mód számos helyen tetten érhető A Gyűrűk Urában. A Függelékek szerzői pozíciója pontosan azon a határon egyensúlyoz, amelyet Scott Bukatman a modern és posztmodern fikció közötti választóvonalként tételez.
A modernizmus változó tudatállapotok és megbízhatatlan narrátorok értelmezése köré szerveződik. Az értelmezés az olvasó és a szereplők kiemelt fontosságú, domináns elfoglaltságává válik. A posztmodern szövegben ezt az ismeretelméleti indítékot ontológiai kényszer váltja fel. Többé nem a tudás problémája strukturálja a szöveget, hanem – amint a világ és a létezés meghatározandó kérdésekké válnak – maga a lét kerül a középpontba. A posztmodern fikció az ontológiai határok eltörlését viszi színre, világok összeomlásának és egymásba alakulásának bemutatásával.{156}
Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a hat könyv elsősorban (dominánsan) olyan imaginárius, alapvetően bipoláris világot mutat be, amelyben a Gyűrű-hordozó, Frodó köré szerveződő szövetség ellenáll Mordor hatalmi törekvéseinek, tehát a narratíva az egymással ellentétes érdekek ütközésének a története. Az Egy Gyűrű az a középpont, ami körül a cselekmény forog, és a gyűrű megléte váltja ki a Gyűrű-háborút, amely a gyűrű megsemmisítésével ér véget. Ugyanakkor Középfölde népei nem csupán a Gyűrű-háború idejére szerveződő két egységes tábor katonai fellépését példázzák, hanem a közös cél elérésére kialakult tömbök fragmentáltságát is jelzik. A tündék, a törpök és az emberek olyan egymással konfliktusban álló népek, amelyek önálló, éles határokkal ellátott világot alakítottak ki, amelyet kiválóan szemléltet a középkor – természetes és mesterséges – falakkal elhatárolt városaihoz és birodalmaihoz hasonló strukturáltság. Erre példaként szolgálhat Caras Galadhon, Minas Tirith, Vasudvard, valamint Mordor Árnyék-hegység védte országa, továbbá a Fangorn-erdő, ahol „furcsa, fojtogató érzés” vesz erőt Trufán és Pippinen, „mintha a levegő gyér vagy kevés lett volna ahhoz, hogy lélegzetet vegyenek”.{157} Ezek a világok önálló egységeket, országokat alkotnak, a tét pedig a határok megőrzése, azonban ehhez a határok olyan természetű áthágása szükséges, mint a Gyűrű-szövetség alkalmi szerveződése, mely ideiglenesen félreteszi a nézeteltéréseket, vagy a Gyűrű-hordozó útja, amely a vándorút toposzát idézi, és a quest heroikus történetének elindulás-kaland-visszatérés triádja szerint rendeződik.{158} A narratívát a Függelékek meghatározóan episztemológiai dominanciája ellentételezi, és ez jól nyomon követhető a Függelékekben megfigyelhető szerzői pozíció elemzése során.
A Függelékek peritextusa úgy értelmezi újra A Gyűrűk Urát, hogy újrakontextualizálja a narratívát, és behelyezi a fordítás szimulákrumába. A szöveg olyan fikciós stratégiát követ, amelyben a szerzői pozíció feltöltődik a fordító attribútumaival. Az „F” függelék első része már tartalmaz olyan – lábjegyzetben is – előforduló megjegyzéseket, amelyek arra engednek következtetni, hogy létezik egy szerzőalak, aki narrátorként lép fel. Ekkor azonban még nem nyilvánvaló, habár sejthető, hogy amit olvasunk, az csupán fordítás: „Elbeszélésünk úgy olvasandó, mintha nyugoriul íródott volna, vagyis a ’Közös Nyelven’, amelyet a Középföldei nyugatföldeken beszéltek a harmadkorban.”{159} A szimulált fordítói pozíció azonban nyilvánvalóvá válik az „F” függelék második, „A fordításról” címet viselő részében: „Mivel ennek az elbeszélésnek az volt a célja, hogy a Piros Könyv tartalmát hozzáférhetővé tegye a mai olvasó számára, a szöveget a jelenkor nyelvi eszközeivel kellett visszaadni, legalábbis megközelítő formában.”{160} Ez a mondat kijelöli A Gyűrűk Ura keletkezésének a célját, ugyanakkor új kontextusba is helyezi azt. Az egyes szám harmadik személyű narrátor magára ölti a fordító maszkját, és ugyanakkor meg is határozza azt, hogy a narratíva nem csupán egy fiktív narrátor közvetítette világ, hanem előzményekkel rendelkező írásmű, melynek eredetije a Piros Könyv nevet viseli. A Gyűrűk Ura tehát hiperreális történet, egy előzetesen meglévő modell mintáját követi, amelyről a fordító próbálta a lehető legtöbb részletet megszerezni annak érdekében, hogy a közreadott történet hiteles és történetileg koherens egész legyen. A Piros Könyvet azonban nem egyetlen modell határozza meg, ugyanis a könyvnek számos verziója létezett, és ezekben az esetekben már nem is csupán „Piros Könyvként” hivatkoznak rá. Az eredeti Piros Könyvet Bilbó kezdi el írni, így az ő története indítja a narratívák sorát (A babó), amelyben az Egy Gyűrű megszerzésének leírása található. A könyv később Frodóhoz kerül (A Gyűrűk Ura), majd 1482. „szeptember 22-én Csavardi Samu elhagyja a Zsáklakot. Megérkezik a Torony-dombokra; utoljára találkozik Elanorral, és átadja neki a Piros Könyvet, melyet ezután a Széppulyák család őriz.”{161} Azonban az eredeti kézirat feltehetőleg megsemmisült, ugyanis „Az eredeti Piros Könyv nem maradt fenn, de sok másolat készült róla…”{162} Ez azt jelenti, hogy a szerző kiválóan alkalmazza a megtalált, majd elveszített kézirat toposzát, mely nem csupán a posztmodern fikció jellegzetes motívuma, hanem amiként azt korábban láthattuk, a modern regény is alkalmazza ezt a szimulációs stratégiát. A Piros Könyv ezután különböző terjedelmű és tartalmú másolatokban marad fenn: „a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak, és a hobbitokon kívül bárki másnak rendkívül unalmasak lennének”.{163} Ez egyértelműen mutatja, hogy a fordító szelektál a rendelkezésére álló adatok közül, és így alakítja ki azt a szövegtörzset, amely a fordítás alapjául szolgál. A fordító-szerző nem is próbál meg hiteles fordítást közreadni, megelégszik a fellelhető források bizonyos részeinek összerendezésével és közzétételével. Ezzel egy időben nem csupán a fordítást végzi el, hanem szimulált szerkesztőként is bemutatkozik, hiszen több szövegmodellből válogatja ki a (számára) legértékesebb információt: „A legfontosabb másolatnak azonban más a története. … A másolat minden részletében pontosan megegyezik a Minas Tirith-i Thán könyvvel. Ez viszont a perianok Piros Könyvének másolata, amely Elesszár király megrendelésére készült és Zarándok thán vitte el neki, amikor IV. 64-ben visszavonult Gondorba.”{164} Vagyis a másolat másolatáról van szó, és ez tovább csökkenti az eredeti szöveg és A Gyűrűk Ura közötti hasonlóság lehetőségét. A Fingedil-féle másolat az egyetlen olyan szöveg, amely azért „jelentős, mert csakis ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak ’tünde-nyelvből fordított munkáit’. … De mivel szinte kizárólag az Óidőkkel foglalkoznak, és Frodó ezért nemigen vette hasznukat, több szót mi sem ejtünk róluk.”{165} Nyilvánvaló tehát, hogy A Gyűrűk Ura eredetijének igen kusza és szövevényes rendszerében eltűnik a hitelesség minden illúziója, és a szimulált fordító és szerkesztő alakját magára öltő szerzőfigura csak az eredetihez „megközelítő formában” teszi közzé mindazt az előzetesen meglévő szövegmodellre alapozott narratívát, amely legfeljebb a hitelesség látszatát keltheti. A jelöltjétől megfosztott fordítás többé nem rendezhető be a fordítás-eredeti bináris logikájába, ehelyett az illúzió uralma alá kerül a most már csupán „fordításnak” nevezett szöveg, mely nem más, mint olyan fikció, ami a történeti hitelesség igényével lép fel, de valójában a számos szimulált szövegmodell értelmezése. A fordító látszatát keltő szerző tehát interpretátori funkcióval is rendelkezik, és ennek megfelelően A Gyűrűk Ura a Piros Könyv értelmezéseként olvasandó.
Minden értelmezés alapvetően parafrázisra, transzpozícióra épül, másképpen megfogalmazva az ismeretlen ismert helyzetbe történő állításán nyugszik, amint azt Paul de Man Az elleplezett harmónia című Carol Jacobs könyv előszavában megjegyzi. A parafrázis akár rövidebb, akár hosszabb az eredeti szövegnél nem tökéletesen ugyanaz, mint az értelmezett szöveg. Jellegét tekintve mindig fordítás, a megértés szinonimája, hatásmechanizmusa pedig a kihagyáson alapszik: az olvasattal harmonizáló szövegrészek jelentőségét felnagyítja, míg a kevésbé koherens vagy az értelmezéssel esetlegesen teljes ellentmondásban álló elemeket kihagyja, illetve azok fontosságát tompítja. A szöveg integritását a parafrázis a lehető legteljesebb mértékben tiszteletben tartja, és az értelmezésben ezen integritás megjelenítése érdekében minden feltartóztató, illetve akadályozó körülményt elhárít.
Ezek az akadályok nem mindig nyilvánvalóak; sőt a parafrázis taktikája a szemmel látható nehézségek figyelembevételéből (legyenek azok szintaktikai, figuratív vagy tapasztalati problémák), és a nehézségekkel való kimerítő és meggyőző küzdelemből áll. A parafrázis a legalkalmasabb mód arra, hogy elterelje a figyelmet a valódi akadályokról, és elismerést nyerjen, miközben a megértés terhét a megjelenítés mimikrijével cseréli fel. Célként tűzi ki maga elé, hogy saját homogén diskurzusában összemossa, összezavarja és elrejtse a diszkontinuitást és a fragmentáltságot.{166}
A Gyűrűk Ura mint a Piros Könyv értelmezése tehát homogenitásából következően szakít az eredendően heterogén és fragmentált eredeti szöveg hű reprezentációjával, ehelyett az ismeretlen, kaotikus és rejtélyes szöveget megismerhetővé, az értelem által felfoghatóvá alakítja. Eközben természetesen áthágja az ismert és ismeretlen, az olvasat és a szöveg közötti határokat, a textuális szemantikát metaforikus fordításon keresztül transzponálja a már megismert segítségével az ismeretlenbe, és így ismertnek álcázza az ismeretlent. Az interpretáció olyan harmonizáló törekvés, mely azt állítja, hogy az egyébként heterogén és diszkontinuus szöveg az értelmezésen keresztül megismerhető, de a transzpozíció eredményeképpen az olvasat mindig csak az értelmezett szöveg elégtelen, tökéletlen újraírása és -kontextualizálása marad. Ezt ismeri fel minden olvasat, amikor saját homogén szövegének végén beismeri vagy elhallgatja az interpretáció legitimitását kétségbe vonó kérdőjelet, folytonosan kialakítja az igényt az iteratív értelmezési gyakorlatra, és így jelenik meg az igény az ismétlődő, megújuló és ugyanakkor elévülő interpretációra, az értelmezés diskurzusának megjelenésére. A Gyűrűk Ura szimulált szerzői pozíciójának esetében azonban nem jön létre hasonló értelmezési diskurzus, hiszen egyetlen autoriter hang – a fordító szerepébe bújt szerző hangja – van jelen, és az eredeti szövegek híján vajmi kevés esély van arra, hogy bármely más értelmezés kétségbe vonja a fikció valósságát. Ez a valósság azonban nem valóság, a szöveg realitása csupán már előzetesen meglévő szövegmodellekre alapozott hiperrealitás, vagyis szimulációs stratégián alapuló szimulákrum. A szerzői pozíció maga is ennek megfelelően csupán szimulákrum, a fordító szerepét magára öltő szerzői autoritás szimulációs stratégiája.
John Locke Értekezés az emberi értelemről című könyvének retorikai elemzése közben de Man a metaforát mint mozgást, illetve fordítást értelmezi. A mozgás (passage) és az átmenet kifejezést egymás fordításaként látja, miközben a mozgás szó jelentését, a fordítást a mozgás mozgásaként definiálja, mely a definíció téves illúzióját leplezi.
Nem puszta szójáték, hogy a „fordítani” német fordítása übersetzen, mely terminus maga a görög meta phorein, vagyis metafora fordítása. A metafora vindikálja magának azt a teljességet, amit aztán definiálni kíván, de ez valójában saját pozíciójának a tautológiája.{167}
Ha a trópus mozgás, a mozgás pedig a mozgás mozgása, akkor a trópusok „nemcsak utazók, hanem csempészek is, s valószínűsíthetőleg lopott áruk csempészei”.{168} Mindez az értelmezésről alkotott képet úgy teszi finomabbá, hogy retorikus felépítésének köszönhetően idegen, más területről származó jelentéssel ruházza fel a szöveget, s a szöveg ennek megfelelően kiszolgáltatott az olvasás értelmezési technikájának. Paul de Man érvelésében a fordítás tehát az olvasás egy jellegzetes formája, ennek megfelelően a fordító pozíciójába helyezkedő szerző az olvasó funkcióját is felveszi. Paul de Man gondolatát tükrözni látszik Gayatri Chakravorty Spivak, aki a „The politics of translation” című tanulmányában bevezeti az olvasó mint fordító fogalmát (Reader As Translator), és megjegyzi: „A fordítás az olvasás legbensőségesebb formája. Amikor fordítok, a szöveg hatalma alá kerülök.”{169} A Gyűrűk Ura szerzői pozíciója tehát nem csupán egyfajta szimulált fordítót példáz, hanem magába foglal egy értelmezői funkciót is, amely a fordítói eljárásból következik. A szöveg következésképpen a szerzői pozíció mögött megbúvó alak hatalma alá kerül, amely a megismerés nyelvének történetét, a nyelv felfejtését, valamint egy lehetséges és szubjektív olvasatát adja. Spivak megfogalmazásában: a fordító feladatai közé tartozik és a fordítás szükségszerű hozadéka „a nyelv története, a szerzői pillanat története, az önálló nyelvként felfogott fordítás története, valamint a fordításként felfogott nyelv története is”.{170} Ez a fiktív fordító a Tolkien-szövegben egy heterogén szerzői funkciót mutat, hiszen már nem csupán az interpretátor és a fordító maszkjait ölti magára, hanem a fikció mestereként is bemutatkozik:
A hobbit kitalált név. Nyugori nyelven banakinak, „félszerzetnek” nevezték ezt a népet, ha egyáltalán szó esett róla. A Megye és Brí népe viszont ez idő tájt a kuduk szót használta, amely másutt nem fordul elő. Trufiádok azonban azt írja, hogy a rohani király a kû-dukan, ’gödör-lakó’ szót használta. … ezt az utóbbi szót, mint elmagyaráztam, holbytlának fordítottam; a hobbit pedig bízvást lehetne a holbytla elkopott alakja, ha ez a szó előfordult volna a régi nyelvben.{171}
Érdemes némi figyelmet fordítani az idézet utolsó tagmondatára. Eszerint a hobbit, mely a narratíva egyik meghatározó szava, a főszereplő identitásának szerves része, csupán a szerzői fikció része. A szerző itt olyan eljárást alkalmaz, melynek során a fordítás logikájának szélsőséges esete figyelhető meg: a szövegkörnyezetből logikusan következő, de az eredeti szövegben nem szereplő szó jelenik meg. A szerző tehát látszólag visszatér megszokott funkciójához, a „teremtéshez”, ezt azonban a fordítás álcájának biztonságában teszi. A „hobbit” szó önreferenciálissá válik, hiszen jelentése a narratíva leíró részéből nyilvánvaló, azonban az eredeti szövegben, a Piros Könyvben nem szerepel, így a szerző fordítói stratégiájának fikciós eljárást alkalmazó tartományába esik. Hasonló jelenség figyelhető meg azon a határmezsgyén, amely az empirikus szerző (író) és a szerző között található.
Az Előszó egyértelműen kijelöli az írói pozíciót, tisztán látható, hogy ez a rövid bevezetés John Ronald Reuel Tolkien, a történetileg megismerhető hús-vér alaktól származik. A Függelékek szerzője viszont egy szimulált pozícióból előbújó alak, aki a fordító, értelmező és fikciós stratéga álarcai mögé rejtőzik:
A Közös Beszédet, vagyis azt a nyelvet, amit a hobbitok szóban és írásban használtak, következetesen lefordítottam. Ezáltal néha elmosódnak a nyugori nyelv különféle változatai közt észlelhető különbségek. Valamelyest igyekeztem érzékeltetni a különbségeket a fordítás szövegének árnyalataival; de a megyei nyelv kiejtésben és szóhasználatban is sokkal jobban eltért a tündék vagy a gondon emberek nyugorijától, semmint e könyv alapján hihetné az olvasó.{172}
Ennél azonban összetettebb képet mutat a két szerzői funkció összjátéka, ugyanis ez a tisztán elkülöníthető kategóriákat egy olyan regiszterbe mossa össze, amelyről már nem állapítható meg egyértelműen, hogy hol helyezkedik el, minek a valós vagy szimulált reprezentációja, és az sem valószínű, hogy ebben az esetben egyáltalán használható-e még a reprezentáció terminus a szó hagyományos értelmében. Ez a szerzői metszet így a baudrillard-i szimulákrum harmadik rendjébe tagozódik, vagyis önmagát jelölő jellé válik. Ennek egyik legtisztábban kivehető példája a Függelékek „A fordításról” című részében található:
Ez a módszer arra is jó volt, hogy kiemelhessem az északi eredetű sajátos hobbit szavakat. Olyan alakot adtam nekik, amilyet a nyelvből régen kiveszett szavak csakugyan felvehettek volna, ha megmaradnak. A mathom például az óangol mathm szóra utal, akárcsak valódi hobbit megfelelője, a kart a rohani kastura.{173}
A fordítói módszer egyik alappillére követhető nyomon ebben az idézetben, amelynek segítségével a szimulált fordító a szövegben nem megtalálható, de a látszólagos logikát követő szavak formáját a szerző és az író közös erőfeszítésével adja vissza. A narratív ontológia és a fordításhoz szükséges episztemológia ötvözete figyelhető meg ebben az esetben, ugyanis az író felfedi magát az „óangol” kifejezés használatával, míg a szimulált szerző követi azt a fikciós stratégiát, amelynek során az eredeti szövegben jelen nem lévő elemeket hoz létre autoriter módon. A szerző és az író egymásra vetített jellegéből bújik elő a szimulákrum-szerző, aki egyaránt viseli a hús-vér történeti személy és a fiktív szerzőalak jellegzetességeit. Az író és a szerző tartományai egymásba csúsznak, határaik elmosódnak, és olyan elasztikus elegyet alkotnak, amelyben a többszörösen összetett referenciák kölcsönhatásaként többé nem különíthető el a szimulált szerzői és a biográfia alapján megismerhető írói pozíció. Másként fogalmazva: a fikció ontológiája, Középfölde világának összefüggései és az író Tolkien munkásságának és kulturális hátterének ontológiája helyeződik egymásra.
Az egymásra vetülő fiktív ontológia és a regényen kívül elhelyezkedő, valósnak feltételezett világ a prosopopeia szimulációs aktusában alakítja át a szerzőről alkotott képet. A szerző szimulákrummá válásának egyik jól megfigyelhető vonását adja A Gyűrűk Ura azon jellegzetessége, hogy számos, a narratív kommunikációs modell alapján feltételezett funkció csúszik egymásba, ami azt eredményezi, hogy a regény szerzői pozíciója folytonosan kitér az olvasat azon szándéka alól, hogy a szerzőalakot egy jól meghatározható szerepbe kényszerítse. A Gyűrűk Ura szerzői pozíciója lehetővé teszi, hogy szerzői alfunkciókról beszélhessünk, amelyek más-más szövegrészekben más és más szerepeket jelentenek. A szerzői pozíció gyakran veszi magára a fikcionáló demiurgikus teremtő, az (elveszett eredeti másolatait) olvasó, a Piros Könyvet értelmező, azt lefordító, majd Középfölde nyelveit strukturális leírással rendszerbe rendező nyelvész szerepeit. Minden egyes pozíció rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek egy vagy akár több más alfunkcióval is ütköznek. Látszólag a szöveg kialakítója nem lehet azonos az interpretátorral, a fordító nem húzhatja be a szövegbe az óangol nyelvi rendszerét, ez mégis megtörténik a Függelékekben. Ezek az ellentmondások csak akkor rendezhetők koherens rendszerbe, ha feltételezzük, hogy a szimulákrum-szövegnek szimulákrum-szerzője van, amely számos arccal rendelkezik, és mindig azt az arcát mutatja a szövegben, amely megfelel az adott szövegrész kívánalmainak. A szimulákrum alapvetően a binaritás eltörlésében, a visszakereshető jelentés megszüntetésében, a jelentett, a referenciális megsemmisítésében keresendő, és miután a szimulákrum önreferenciális jellé válik, bármilyen olvasati stratégia alól kibújik, miközben – paradox módon – a legtöbb olvasati rendszer számára lehetővé teszi az interpretációt. Ennek a jellegzetességnek a kulcsa a prosopopeiában keresendő, amely az arcadás trópusa. A szimulákrumnak természetéből adódóan nincsen arca, pontosabban minden kontextusban más és más arcát mutathatja az olvasónak. Ez egyfajta pragmatikai megközelítést tesz lehetővé, mert a szimulákrum valós referencialitással, jelölttel nem rendelkezve mindig az adott helyzetben és kontextusban nyeri el (ideiglenesen) jelentését. Vagyis elmondható, hogy a szimulákrum-szerző folytonosan változó arca egy olyan arcadás eredménye, amelyet az adott szöveghelyek építenek fel azért, hogy más szövegrészek ezt az arcot lerombolják, és új vonásokat rajzoljanak a szimulákrum-szerző arcára. A szöveg ezért olyan autoritássá válik, amely pontosan a hagyományos elképzelésekkel szemben, a szöveg forrását alakítja ki és formázza meg, vagyis létrehozza a szerző változatos alakjait, amelyek – miként A Gyűrűk Urában – eksztatikusan változhatnak, és mutálódhatnak különböző formákba. A prosopopeia de Man-i olvasata ugyanakkor nem egyszerűen az arcadás figurája.
De Man azonban nem csak a prosopopeiát olvassa az arc adásaként; az arcot is úgy olvassa, mint a prosopopeia által adottat. Az emberi személyiségnek nem természetes adottsága az arc. Diszkurzusban, nyelvi aktus révén adott. Amit ez az aktus nyújt, az figura. A figura nem kevesebb, mint az arcunk.{174}
Ha ezt A Gyűrűk Ura szimulákrum-szerzőjének esetére fordítjuk le, akkor a szöveg lesz az, amely felépíti a szerző arcait, változatos szerepeit. A nyelvi aktus és az olvasás aktusa által kialakított figura válik a szimulákrum-szerző arcává, azonban ennek változatossága kételyeket ébreszt azokban, akik megszokták, hogy az író vagy akár szövegi alteregója, az implicit szerző is egyszerűen és problémamentesen definiálható és leírható. Ennek következtében azt kell feltételeznünk, hogy a szöveg olyan cserélhető arcokat ad a szimulákrum-szerzőnek, amik szétfeszítik az arcadás kereteit. „A prosopopeia vagy az arc adása tehát azért arcrongálás/arctalanítás [de-facement], mert amennyiben az arc nyelvi aktus által adott, ’csak’ alakzat.”{175} Ebben az esetben viszont az arc inherens, alapjában megváltoztathatatlan jellege eltűnik, helyette egy plasztikus és képlékeny maszkká alakul át. Ha azt mondanánk, hogy a szimulákrum-szerző ezek mögé a maszkok mögé bújik, feltételeznénk, hogy van olyan alak, aki a maszkok mögött felfedhető, ha lefejtjük róla a maszkok sorát. A szimulákrum-szerző viszont nem ilyen alak. A szimulákrum-szerző maga a binaritásától megfosztott jel, vagyis az értelmezések során átváltozó, egymásba olvadó maszkok sora.
Ezeknek a tartományoknak az egymásra csúszása vagy összeolvadása hozza létre azt a szimulákrum-szerzőt, amely nem magyarázható egyetlen strukturális modellel sem, ugyanis a narratív folyamatban résztvevő elemek (amelyek strukturális elemzésére tett kísérletek megpróbálták pontosan meghatározni a szerző, a karakter, az elbeszélő, a beleértett szerző, az olvasó stb. kategóriáit) határai egymásba olvadnak egy olyan síkon, ami önreferencialitása miatt többé nem leírható egy rigorózus, aprólékos, különbségeken alapuló teóriával. A szimuláció elméletének és a szerzőség kérdéseinek közös felvetése emiatt válik produktív elképzeléssé, hiszen olyan kontextust hoz létre, amelyben a látszólagos valóság értelmezésének főbb kérdéseire választ találhatunk. A látszat önnön felfejthetetlensége miatt bizonyul valósnak, nem pedig egyfajta reprezentációs lánc vagy bináris megfeleltethetőség álmegoldásait kínálja. Az író és a szerző egy strukturalista leírásban (pl. Eco, Booth, Iser, Rimmon-Kennan) sebészi igénnyel kialakított pontosságot mutat, de a szövegek kibújnak az univerzális narratív elméletek hálójának résein. A szerzői pozíció és annak funkciója a szimuláció elméletén keresztül nyeri el fejlődéstörténetének egyik fontos fázisát: az éles határokkal meghúzott szerzői pozíció helyett A Gyűrűk Ura szövege olyan amorf, az értelmezés és a narratíva rigorózus leíró eszközeivel végzett élveboncolás alól mindig kicsúszó szerzői taktikát mutat, amely a látszat fikciós stratégiáját ötvözi a hagyományos narratív funkciókkal. A szimulákrum-szerző egyaránt lehet értelmező, fordító, fikciós eljárást alkalmazó teremtő és olvasó; a szimulációs mechanizmus biztosítja a szerzői tartomány határainak állandó fluktuációját és megújuló, változatos szerepek (látszólagos) felvételét.