2.2 A fiktív történetírás szerzői paradoxona

 

img4.png

 

Térjünk vissza a Poor Thingshez, amely szintén egy letűnt kor jellegzetes karaktereit vonultatja fel. Archibald McCandlesst először orvostanhallgatóként, majd az első skót tisztiorvosként ismerhetjük meg. Victoria férje, Sir Aubrey la Pole „Thunderbolt” Blessington, ünnepelt és sikeres katona. Godwin Baxter excentrikus és meg nem értett feltaláló, aki az altatás és az élveboncolás (szervátültetés) feltalálásával forradalmasítja az orvostudományt. Wedderburn, aki megszökteti Victoriát, megszállott hazárdjátékos. Victoria unatkozó, szexmániás asszony a felső tízezerből. Nyoma sincs folytonos gerillaharcnak, pattanásig feszült, a határidők sürgető közelségében forrásponton izzó narratívának. Ehelyett egy több nézőpontból megvizsgált szerelmi történetet olvashatunk, amelyben a fragmentált narratíva a szerzői történetmondás hálójában vergődik, és amelyben a fő hangsúly a történet verifikálhatóságára, illetve a történetmondás ironikus hitelére és autoritására esik.

Gray regénye a viktoriánus kor skót viszonylataiba ágyazott, fiktív történeti háttérrel ellátott, de valósnak látszó, vérbeli posztmodern történelemfelfogással megírt regény, a lineáris történetmondás hézagaiba, annak fragmentált szerkezetében húzódó törésvonalakba utólag beleírt, de lehetséges történet. A fiktív történetírás történeti jellege az újraírás ezen vonásával jellemezhető legjobban; kiindulópontként a történelem egyik kora szolgál, és olyan modellt alkot, amely lehetővé teszi, hogy az írói fantázia lehetséges mikrotörténetekkel népesítse be az egyébként történetileg hiteles(nek látszó) metanarratívát. Ennek azonban a gyökerei elsősorban a posztmodern regény öntükröző és fiktív történetírási stratégiájában keresendők. Umberto Eco A rózsa neve című könyvében többek között Arisztotelész elveszett írásai köré fonja a cselekményt, és alternatív lehetőséget kínál a feltételezhetően többkötetes Poétika második részének titkára, „amelyről mindenki azt hiszi, elveszett, vagy meg sem íródott”.{118} Mikor Vilmos testvér írnoka és tanítványa a tűzvész után összeszedegeti az el nem hamvadt lapokat, mintha azt a történetírói stratégiát fogalmazná meg, amely a posztmodern fikció történetfelfogásának az alapja. „Türelmes gyűjtögető munkám eredménye végül is egy kisebbfajta könyvtár lett: kicsiny mintája, jele a nagynak, amely eltűnt töredékekből, idézetekből, befejezetlen körmondatokból, könyvcsonkokból való könyvtár.”{119} A fragmentált és csonka történelemírás a posztmodern újraíró technika egyik kedvelt terepe, és gyakran a bizonyítékokkal alátámasztható történetírás és a fikció határvidékén kalandozik. Ennek remek példája Julian Barnes A világ története 10 és ˝ fejezetben című könyvében a „Potyautas” fejezet, amelyben egy szú szemszögéből kapunk képet az Özönvízről és a Noé bárkáján uralkodó, korántsem a Biblia leírását visszaidéző körülményekről. Gray könyvének szintén fontos része a (skót) történetírás hiátusában elhelyezett, hihető, szisztematikus és logikus fabuláció, amelynek során kiemelt figyelemben részesül a karakterek minden történeti szkepszist megcáfoló leírása és elhelyezése a viktoriánus korban. A történeti hűség igényével fellépő szerkesztői előszó a következőképpen vezeti be a Poor Thingst.

 

Dr. Archibald McCandless (1862-1911) Whauphillben, Galloway megyében született egy sikeres farmer törvénytelen fiaként. A Glasgow Egyetemen orvostudományt tanult, majd háziorvosként és tisztiorvosként vállalt állást. Később az irodalomnak és fiai nevelésének szentelte életét. Egykoron híres regénye, Sawney Bean végrendelete, méltánytalanul feledésbe merült, és felesége nem járult hozzá legnagyobb munkájának, az önéletrajzi ihletésű Poor Thingsnek a kiadásához. Mike Donnelly, a glasgow-i helytörténész kutatásainak köszönhetően látott napvilágot a különös történet, amely Hogg Confessions of a Justified Sinner című regényéhez hasonlítható. 1992-ben a Whitbread és a Guardian nívódíjjal tüntette ki a Poor Thingst.{120}

 

Miként az előszóból is kitűnik, a szöveg a fikció és a tudományos bizonyítékokkal igazolható történelemírás határvonalán egyensúlyoz. Teljesen szokványos a bevezetés figyelemfelkeltő jellege, amely elhelyezi a szerzőt térben és időben, továbbá meglehetősen tárgyilagos hangnemben és enciklopédikus tömörséggel vezeti fel a regény keletkezésének, eltűnésének és megtalálásának körülményeit. A történeti hitelesség igazolásaképpen egy (szintén fiktív) történészre hivatkozik az előszó, és összehasonlításképpen James Hogg (1770-1835) regényét hozza, amelyről, ha az olvasó nem tudná, könnyen kideríthető, hogy egy valóban létező szöveg. Ezen kívül a Poor Things utolsó fejezete, amely a szerkesztő-szerző Gray történeti kutatásaival támasztja alá a főszöveg valódiságát, hemzseg a hasonló módon történészi igénnyel és tudományos, cáfolatot nem tűrő hangvétellel megírt „bizonyítékoktól”. Számos hivatkozás és idézet található itt Victoria orvosi karrierjéről, állítólagos bolsevik érzelmeiről és az orvosi gyógymódjait kétségbe vonó koncepciós perek sajtóvisszhangjáról, amelyet a szerkesztő – talán mondani sem szükséges – saját kutatásai és megjegyzései szakítanak meg időről időre. Ezek közül szolgáljon ízelítőül a következő részlet:

 

Az Express riporterei nem találtak bizonyítékot arra, hogy Dr. Victoria tiltott magzatelhajtást végzett volna. Felkutatták viszont a klinika két korábbi dolgozóját, akik eskü alatt vallották, hogy Victoria arra tanította pácienseit, miként hajtsanak végre abortuszt egymáson, és ezt nyilvános vádeljárás követte. A vádat nem sikerült (minden kétséget kizárólag) bizonyítani, ugyanis kiderült, hogy a két alkalmazottat megvesztegette a Daily Expresst, ezenkívül az is bebizonyosodott, hogy gyengeelméjűek.{121}

 

Természetesen a szerkesztői szubjektum nem tűnhet el teljesen a szöveg bizonyítékai és a történelem fellelhető tényei mögött, így az újságcikk hitele, valamint a szerkesztői kommentár bizonyíthatósága is megkérdőjelezhető. A szöveg pontosan azt a stratégiát aknázza ki, amely a dekonstrukció, illetve a történetírás összecsapásakor kirajzolódik Hayden White és a szellemi hagyatékán elinduló irodalmárok/történészek írásaiból, amelyről már esett szó a fiktív szerzőalak kapcsán.

White a Metahistory előszavában röviden összefoglalja azt a módot, ahogyan a történetírást mint szöveget kezeli. Eszerint a történeti munka olyan verbális struktúra, amelynek sajátos formája van, és ezért narratív elemzésnek vethető alá. A történetírás – és annak elmélete is – bizonyos mennyiségű adatból, ezek feldolgozásának elméleti megfontolásaiból és az egészet összefogó narratív struktúrából épül fel, amely feltárja, hogy a történelem során lezajló esemény hogyan történhetett meg. White a történetírás minden válfaját átható textuális jellege miatt a történetírást a „történeti” helyett a „metatörténeti” paradigmában helyezi el, ugyanis a történészek létrehozta textualitás alapjában véve tudományos adatokra épülő, de jellegét tekintve nyelvészeti és poétikus végtermék.{122} A Poor Things ennek a történetírói taktikának a megtestesítője, olyan metatörténet, amely a viktoriánus kor adatait, szokásvilágát, beszédmódját McCandless „eredeti” sztorijával értelmezi és kontextualizálja, vagyis a történeti bizonyosságot fiktív újraíráson átszűrve olyan ontológiát hoz létre, amelyben már nem választható szét éles vonalakkal a fiktív és a valós. Victoria levele, amely felhívja a figyelmet a McCandless-narratíva ellentmondásaira, valamint a szerkesztő látszólag hiteles verifikáló törekvései segíthetnének kideríteni azt, hogy a McCandless-narratíva mely részei nem felelnek meg a valóságnak, de ezt lehetetlenné teszi az a fiktív diskurzus, amelybe a Poor Things mindhárom narratívája (és a tudományos igénnyel fellépő történettudomány) be van zárva. A regény olyan inskripciós stratégiát alkalmaz, amely a történelemtudomány diskurzusába helyezkedve, azt újraírva, azokba a tudományosan nem értékelt fehér foltokba helyezi bele a későbbi korok technikai vívmányait, amelyek megváltoztatják a diskurzus alapvető tulajdonságait: amíg a történetírás az uralkodó akadémikus elvek szerint tudományos igénnyel bír, addig a regény egy alternatív történelem fiktív reprezentációja lesz. Ez annak a posztmodern regényben és a textualitásról alkotott posztmodern megközelítési módban fellelhető kételynek a játékos formájú megtestesítője, amelyet a történetírás dekonstruálása során a modern és a posztmodern interpretációs modellek közötti különbség szövegelmélete leírt. Alun Munslow Deconstructing History című könyvében – Hayden White-hoz hasonlóan – kiindulási alapnak tekinti a történetírás szövegi meghatározottságát. Dekonstruktív történeti magyarázatának alapja a narratív struktúrák, a reprezentáció, a jelentés és a nyelv természetének posztmodern megközelítésből kiinduló kritikája. A történelmet az elmúlt (pastness) reprezentációjaként tételezi, és leszögezi, hogy az írott történelem nem empirikus, hanem reprezentációs természetű.{123} Az elveszett eredeti kéziratra alapozott regény fikciós stratégiája ennek a dekonstrukciós módszernek a fikció területén tapasztalható változata. Reflektál a történelem narratív (fiktív) jellegére, hézagosságára, és esetenként összekuszálja a történeti idősíkok szintjeit,{124} miközben a szöveget olyan eredettel látja el, amelynek létezése bizonyíthatatlan, így a szerző olyan közvetítő, mediáló szereplője lesz a szövegnek, akinek megbízhatósága eltörlődik, de kényszerű autoritása révén fenntartja demiurgikus szerepének látszatát.