A metafikció szerteágazó hálózatot biztosít az önreflexív szerzői pozíciók változatos megjelenési formáinak. A narratológia segítségével a metafikcióban önmagát megíró, a szöveget belülről manipuláló fiktív szerzőalakot leírni csak bizonyos megszorításokkal lehet, és az első fejezetben megismert metaleptikusan rendeződő fiktív világ helyenként olyan szerzőalakot és vele együtt olyan szerzői pozíciót hoz létre, amelyben a világkialakítás, a fabuláció explicit módon utal a fikción belüli és kívüli ontológiák egymásba csavarodására, invaginációjára. A metafikció ezen a fiktív szerzőalakon kívül azonban olyan világkialakítási szisztémával is élhet, amely a metaleptikus szerzői jelenléthez hasonlóan, de attól jól megkülönböztethetően, a fiktív szerzőalak dramatizált megjelenése nélkül jelentkezik. Ezeknek a szövegeknek a sajátossága, hogy a szerzőt olyan pozícióba helyezik, amely nem demiurgikus, világteremtői autoritással bír, hanem a szöveg eredetijének közreadójaként tételezi a fiktív szerzőt. Ezekben a regényekben fokozottan hangsúlyos a kézirat és a másolat szerepe, és ez a szövegi tulajdonság vagy tematikus toposz a szerzőről kialakított képet alapjaiban rengeti meg. Annak a látszatát, hogy a szerző az eredeti szöveg másolatát adja közre, valójában a fabuláció, vagyis a posztmodern regényre oly jellemző világkialakító stratégia egyik változata. Irodalomtörténeti módszerekkel is igazolható, hogy az, amit ezekben a regényekben olvasunk fikció, mégis olyan látszatvilágban mozgunk, amely egy korábbi modellre, egy eredetire épül. Paul Auster Az orákulum éjszakájában a kínai dobozokra épülő narratívák olyan összetett világát konstruálja meg, amely kellő precizitással foglalja össze a probléma lényegét. Főhőse, Sidney Orr – a magánéleti válságából menekülvén – belekezd egy metafikciós regény megírásába, amelynek főszereplője Nick Bowen, egy New York-i lap szerkesztője.
A történet azzal nyit, hogy egy regény kézirata kerül Bowen asztalára. A rövidke munka Az orákulum éjszakája szuggesztív címet viseli, szerzője pedig állítólag Sylvia Maxwell, a húszas-harmincas évek népszerű írónője, aki ekkor már majd’ két évtizede halott. Az ügynök szerint, aki beküldte, az elveszett könyv 1927-ben született…{96}
Az orákulum éjszakájának fiktív szerzőalakja, Sidney Orr, sokszor eltöpreng azon, hogy mi lehetett a történetének a modellje, ennek számos lehetőségét is megjelöli, azonban a végén rájön, hogy
…a jelek szerint a semmiből teremtettem meg Maxwellt, Az orákulum éjszakája pedig eredeti történet, amelynek önmagán kívül nincs köze egyetlen más regényhez sem. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de nem így volt.{97}
A fenti két idézet a probléma kezdetét és megoldását is tartalmazza. Amiért fontos bejárni az elveszett vagy sohasem létezett kézirat és a fiktív végtermék közötti út stációit, az az ilyen jellegű narratíva szerzői pozícióra gyakorolt hatása miatt jelentős. Miközben a szerző abban a szerepben válik fiktív szereplővé (vagy esetenként dramatizálatlan hanggá), hogy csupán közread egy már elsődlegesen létező szöveget, olyan kvalitásokat nyer, amelyek a szerzői pozíció alapvető tartóelemeit törlik el. Ennek a problémának az értelmezését az eredeti nélküli szövegmásolat jelenségének elemzésével kezdődik, amelyet a fiktív történetírás apóriája és a szimulákrum szignifikációra gyakorolt hatása után a szimulákrum-szerző jellegzetességeinek megfogalmazása követ. Az értelmezések – ha elérik a kívánt hatást – felfedik, hogy a szerző szerepe a metafikcióban miként támaszkodik a szimulációelméletre, és ez az új megközelítési mód miként alakítja át a szerzőről eddig kialakított képet.