2.3 Szimuláció és szimulákrum

 

img4.png

 

Az elveszett eredeti szöveg helyettesítése egy olyan szöveggel, amely arra hivatkozik, hogy kézirat formájában van ugyan előzménye, de az megsemmisült, elveszett vagy nem hozzáférhető, a másolat, a textuális klón, az ellenőrizhetetlen autenticitás, vagyis a hordozó közeg, a médium jellegzetes tulajdonságaival bír. Ez a mediális szerzői pozíció alapvetően egy olyan szimulációs stratégiára épül, amely során a médium által közvetített szöveg forrásainak megbízhatósága, referenciáinak visszakereshetősége a médiumban kódolódik. Emiatt felborul az a bináris jelentő-jelentett viszony, amely segítségünkre lehetne a közvetített tartalom igazságtartalmának visszakeresésében és izolálásában. Ennek a szimulációs stratégiának azonban egy olyan szisztematikusan felépített rendszere van, amely segítséget nyújthat annak megértésében, hogy a mediáció miként alakítja át a közvetített tartalom milyenségét, illetve az abból eredő interpretációs kényszert. Jean Baudrillard francia szociológus szimulációs elmélete olyan szignifikációs rendszert implikál, amely megvilágítja, hogy miként működik a médium, és a médium közvetítette jelentés hogyan válik önmagát jelölő, auto- és metareprezentációs eszközzé, valamint hogyan válik le a (nyelvi) jel önnön jelentéséről.

Baudrillard a következő mottóval vezeti be Simulations című könyvének első, “The Precession of Simulacra” című fejezetét: „A szimulákrum soha nem leplezi el az igazságot – az igazság leplezi el önnön hiányát. A szimulákrum igaz.”{125} Baudrillard hivatkozásként adja meg az Ószövetség Prédikátor könyvét, azonban az idézet sehol sem található a Bibliában, egyetlen kiindulási pont a hiábavalóság fogalma, melyet a Prédikátor könyve fő témájaként kínál fel.{126} Ahhoz, hogy megértsük ennek a mottónak a jelentőségét Baudrillard szövegében, elsősorban a szimuláció szó jelentését szükséges megvizsgálni, majd segítségül kell hívni a szimulációelméletre alapozott baudrillard-i szignifikációs rendszert.

A szimuláció és a disszimuláció hatásmechanizmusa valójában azonos gyökerekkel rendelkezik: a valóság elleplezésére, a megélt szituáció átírására, vagyis bizonyos látszat kialakítására tör; azonban Baudrillard a két jelenség felszíni egyezése ellenére jelentős különbségeket is felfedez:

 

A disszimuláció olyan színlelés, mely egy meglévő dolog elleplezésére szolgál. A szimuláció azt színleli, hogy egy birtokunkban nem lévő dologgal rendelkezünk. Az első jelenétet, a második hiányt implikál. „Aki betegséget színlel, egyszerűen ágynak dől, és betegnek tetteti magát. Aki viszont szimulálja a betegséget, részben produkálja is annak tüneteit” (Littré). A színlelés vagy disszimuláció a valóságelvet nem módosítja, a különbség mindig nyilvánvaló, csupán maszk mögé bújik, azonban a szimuláció veszélyezteti az „igaz” és a „hamis”, a „valós” és az „imaginárius” közötti különbséget. Mivel a szimuláló „igazi” szimptómákat produkál, hogyan döntsük el, hogy beteg-e vagy sem?{127}

 

Baudrillard gondolatmenete a szimuláció és a disszimuláció közös vonására, a látszat kialakítására helyezi a hangsúlyt, mely szerint a tettetett betegségek gyógyítása lehetetlen, hiszen a valóság legitimitása és a kognitív megismerés megbízhatósága sérül. Következésképpen olyan imaginárius és fiktív kép alapján kellene az orvosnak a megfelelő gyógymódot meghatároznia, melynek már semmi köze a „beteg” valós állapotához.{128} Ami a szimuláció és a pszichoanalízis kapcsolatát illeti, Baudrillard feltételezi, hogy a tudatalatti produkálta szimptómák nem csupán a tudatalattihoz kötődhetnek szorosan, hanem a tudatos szimuláció is hasonló eredményekkel jár: a megfigyelőben ugyanazt a hatást váltja ki, attól függően, hogy közeli-távoli ismerősről vagy orvosról van szó: előbbi több törődést mutat a szimuláló iránt, míg az utóbbi megkísérli a szimptómák alapján a valós rekonstruálását, és ezt ő is a felszín látszata, a tünetek alapján teszi. A szimulált eredmény így megtéveszti azokat a szemlélőket, akik a szimulációs interakcióban elfoglalt helyüknek megfelelően reagálnak, és valósnak fogadják el a szimulált valóságot. Bármely szöveg olvasója, miközben létrehozza a szöveg olvasatát, valójában a médium (dis)szimulációs stratégiáinak áldozatává válik: miközben kényszerűen valósnak tételezi a médium meglétét, párhuzamosan a médiumba kódolt üzenetet próbálja megtalálni, és ehhez korábbi interpretációs gyakorlatának arzenálját is bevetheti, és a legtöbb esetben be is veti. Mindez azonban csak akkor vezet eredményre, ha az olvasat feltételezi, hogy a médium olyan szimulációs technikával él, amely esetleg tökéletesen szimulálja, következésképpen félrevezeti és tévutakra kényszeríti az interpretációt.

Jacques Lacan olvasata az álmok értelmezéséről kialakított freudi elméletet úgy módosítja, hogy a tudatalattit a nyelvhez hasonlóan strukturáltnak tekinti, melyben az álom minden egyes elemét olyan csomóponthoz hasonlítja, mely asszociációk valószínű változatait teszi lehetővé. Lacan tehát bevezeti a szignifikációs lánc fogalmát, mely egy tudatalatti ismeretlen nyelv asszociációs láncát posztulálja, amelyben a jelölőhöz kapcsolódó jelölt felfedezéséhez az asszociációk szignifikációs láncának elemein keresztül vezet az út.{129} A jelölőhöz tehát nem a jelölt, hanem a jelölt funkciójával rendelkező jelölő társul, ez azonban különbözik a saussure-i egyértelmű megfeleltetéstől: a jelölők végeláthatatlan sorának labirintusában bolyong a jelölt végességére vágyó szemlélő. Lacan elmélete a lezárt bináris rendszer helyett így egy nyitott, elméletileg végtelen szignifikációs láncot hoz létre, melyben a jelölő-jelölt kettősét a jelölők sora váltja fel. Baudrillard szimulációelmélete a (nyelvi) jelet úgy módosítja, hogy az a saussure-i és a lacani teóriák ötvözetét adja. A jelölő változatlanul megmarad, azonban a jelölőhöz kapcsolódó jelölt előbb zárójelbe kerül, jelölővé módosul, elsorvad, végül teljesen eltűnik, így a nyelvi jel önmaga szimulákrumává lesz. Szimulált betegségek, cukormentes cukor, alkoholmentes sör, koffeinmentes kávé, értéktőzsde: mind a szimulákrumok meghatározta világ részei. A szimuláció elméletének alkalmazása tehát a saussure-i jel kettőséből eltávolítja a jelöltet, miközben megtartja a jelölőt, mely önnön szimulákrumaként működve, az arbitrális jelentésről leszakadva tovább él. Így alakul ki a szimulákrum felszíni látszatának uralma, melyet Steinar Kvale a posztmodern egyik alapvető jellegzetességeként értelmez.

 

A posztmodern a felszínre koncentrál, kitüntetett figyelemben részesíti a látszatot. A jel és jelölt bináris kapcsolata felbomlik, a hangsúly áthelyeződik a jel mögötti valóságra hivatkozásról a szignifikációs lánc fontosságára. A képzelet és a valóság dichotómiája érdektelené válik és felbomlik.{130}

 

Megfigyelhető, hogy Kvale általánosítása közeli rokonságot mutat a Baudrillard felépítette rendszerrel. Baudrillard elképzelése a lacani rendszer relativitását is magában hordozza, ugyanis a jelölő szimulákrummá válásának elmélete két olyan hozadékkal bír, melynek megértése nélkülözhetetlen a nyelvi jelek szimulációjának tisztázásához. Először is, ritkán fordul elő, hogy a jelöltjétől megfosztott jelölő hosszabb ideig jelölt nélkül állna, vagyis a nyelvi jel önmaga szimulákruma lenne, azonban a szimulákrum elmélete pontosan azt a pillanatot ragadja meg, amikor ez a jelenség tapasztalható. Tehát másodsorban a jelentésmodifikáció jelenségét kell megemlíteni, vagyis a jelölőhöz előbb-utóbb hozzátársuló, a korábban leszakadt jelölttől eltérő új referencia megjelenését. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája a katakrézis. Ennek a retorikai alakzatnak a működése a jelentéstranszformáció egyik tipikus megnyilvánulása, melynek során meglevő szavakat új jelentésben használunk; a katakrézis „egy szó helytelen alkalmazása vagy a szó jelentésének kibővítése egy újszerű, de logikát nélkülöző metaforikus képben”.{131} A katakrézis természete szerint töredékekre, hiátusokra épül, és képletesen a hegyoldalból meginduló lavinához hasonlítható. „Emellett a katakretikusban nincs paradigmatikus viszony, legfeljebb az asszociáción keresztül afféle paradigmatizáló önkény, a nyelv paradigmatizáló önkénye érvényesül, kváziparadigmák születnek, olyanok, amelyek semmiféle értelemrelációra nem épülnek.”{132} Ezzel a (nyelvi) jelek felszíni és mélystruktúrájának a bináris kapcsolata visszarendeződni látszik, ez azonban csak időleges nyugalom a folyamatosan változó jelentések fluktuációjában, és a katakretikus jelentésváltás miatt az eredeti jelentésről leváló jel is olyan új referencialitást nyer, amelynek jellemzően semmi kapcsolata nincs a korábbi jelentéssel. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a jelölő-jelölt viszony úgy változik meg, hogy a jelentést ugyanaz a jelölő már nem fejezheti ki, mert a jelölt jelentéstartománya nagymértékű, és radikális értelemmódosuláson esett át. Ez esetben az előző példa fordítottjával találkozunk, vagyis a jelölt új, az eredetitől eltérő jelölőt követel magának.{133} Baudrillard elmélete azonban nem az általa vázolt nyelvi jelek szimulákrumból referencialitással ellátott jelekké való visszaalakulását példázza, hanem annak a pillanatnak a képét adja, amikor a nyelvi jel szimulákruma, a jelölő, önmagában áll abban a két jelentés közötti állapotban, mely a szignifikáció során tapasztalható jelentésmódosulás senkiföldjének nevezhető. „Baudrillard terminológiájában a szignifikáció együtt jár a hazugsággal amiatt, hogy a valóság a jel hatására alakul ki, és így minden jelentés alibi is egyben: a szignifikáció azért szimulál jelentést a valós állapotnak, mert egyetlen valós állapot sem egyezik meg tökéletesen a jellel.”{134} Ebből látszik, hogy a referencialitás és a valóság között olyan kölcsönhatás van, amely alapvetően meghatározza a szimulákrum stratégiáját: a jelentésadás mindig csak ideiglenes lehet, mert nem képezi le teljes tökéletességgel a valóságot. Mivel mindeddig pusztán szemantikai problémára alkalmaztuk Baudrillard elméletét, a szimuláció alkalmazási lehetősége leszűkül a jelentésváltozás átmeneti fázisára, azonban a medialitás és annak közvetítő jellegének vizsgálatakor pontosan azok gyakori határok közötti állapota és az oly sokszor tapasztalható határáthágás biztosít különlegesen széles mozgásteret a szimulákrum számára.

A szimuláció elméletét kizárólag strukturális, a szignifikációt leíró elemzés alapján nem lehet kimerítően értelmezni, hiszen a Baudrillard használta nyelv erőteljes retorizáltsága és metaforizáltsága pontosan azt hivatott kifejezni, hogy a szimulákrum a jelekből a biztos pontot, az arbitrális jelentést távolítja el. Ennek megfelelően a Simulations első fejezetének mottója új értelmet nyer: a Prédikátor könyve nem stabil viszonyítási alap, a referenciapont folytonos és ismétlődő mutáción esik át, tehát a kitüntetett, szilárd nézőpont híján „minden hiábavaló” lesz. Ugyanakkor a hivatkozás önmaga is szimulákrummá válik: a látszólag a Prédikátor könyvéből vett mondat leszakad a bibliai háttérről, megtéveszti az olvasót, vagyis a hivatkozás többé nem rendelkezik a megszokott referencialitással. Ennek következtében Baudrillard egyébként akár filozófiai mélységűnek is tekinthető szövegei a medialitás engimatikus krédójává is válhatnak. Baudrillard bármely írásának értelmezése mindig homogén olvasattal látja el a médiumban többszörösen kódolt, heterogén szöveget, mely a vonatkoztatási pont módosításakor, az értelmezési pozíció megváltoztatásakor más és más referencialitást mutat,{135} és ez Baudrillard szövege esetében sincs másként. Ebből következik, hogy a jelek szimulákrummá alakulásának négy fázisa is a jelöltjéről leválasztott szimulákrum lesz a retorikai megformáltság szintjén.

A szimuláció újszerű megközelítési módokat kínáló elmélete olyan következményekkel jár, amely alaposan megváltoztatja a (nyelvi) jelről alkotott elképzeléseket. A szimuláció ellentéte az ábrázolásnak, hiszen míg a reprezentáció egyfajta ekvivalens viszonyba állítja a jelöltet és a jelölőt, addig a szimuláció ezt az utópisztikus kapcsolatot tagadja, és „a jel mint értéknek a radikális tagadásából” építkezik.{136} Baudrillard megfordítja az ábrázolás (reprezentáció) és a szimuláció kapcsolatát. A reprezentáció elméletén belül a szimuláció csupán egyfajta hamis illúziót keltő alkategóriaként funkcionál, ha azonban a reprezentációt tekintjük a szimuláció rendjébe tartozónak, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a reprezentációt nem más irányítja, mint a szimuláció mechanizmusa. Ezt az alapgondolatot követi Baudrillard következtetése, amely négy lépésben mutatja be a jel (image) szimulákrummá alakulását. Az első pont azt a tételt vázolja, hogy a reprezentáció során a valóság jelekben és képekben (image) ölt testet.

Az első lépésben a reprezentáció és a médium értelmezésének utópisztikusan ideális világát figyelhetjük meg. A reprezentáció kezdeti fázisában az axiomatikus nézet az, hogy egy jel az emberen túli igazságot fejezi ki, „az ábrázolás a szentségek rendjébe tartozik”,{137} és ennek megfelelően „egy mély valóság visszatükröződése”.{138} Baudrillard megfogalmazásában a jel a „ látszat”,{139} így a „jó” és a „szentség” esztétikai-klerikális töltéssel rendelkező terminusai tovább bővítik az értelmezési tartományt, tehát az első fázis olvasatában különös jelentőséggel bírhat a tükör metaforája, melynek segítségével tisztábban felismerhető a tükörkép és a hasonmás közötti egyezőség jelentősége. Fontos megjegyezni azt is, hogy a reális – „valós(ág)” – ebben az esetben a fenti jelelméleti elemzés szempontjából a jelölt, illetve a jelentett lenne. Ez az első fázis annak a médiumfelfogásnak felel meg, amely szerint egy sajátosan ideális világban nemcsak megfér egymás mellett a médium és a tartalom, hanem el is különíthető egymástól. A második fázisban, vagyis a szimuláció első rendjében a különbözőség kap szerepet, ugyanis a jel tévesen jeleníti meg vagy leplezi az igazságot, „álarc mögé rejti és megfosztja természetétől a mély valóságot”.{140} A tükör metaforájára lefordítva a jelenséget, a szemlélő számára feltűnik, hogy a tükörkép különbözik az eredetijétől, mivel a tükör felszíne egyenetlen, és a felület anyaghibái torzítják a képet, mely így nem tükrözi híven a tükörkép eredetijét. A médium görbe tükör: szinte mindenki tisztában van azzal, hogy a medializált jelentés, az üzenet értelme és néhány esetben az alapvető tulajdonságai is torzulnak a közvetítés vagy az információáramlás során. A harmadik fázist, azaz a szimulákrum második rendjét, az a felismerés alkotja, hogy a „a jel álarc mögé rejti a mély valóság hiányát”,{141} vagyis a jel már nem a differenciára épül, hiszen többé nem választható szét élesen az eredeti és lassan szertefoszló tükörképe, a jel csupán egy beleértett, elleplezett referenciával rendelkezik, és így puszta képpé, jelenéssé redukálódik. Sok esetben, amikor a médium és a jelentés viszonyáról beszélünk, ebben az alapvető különbségben kódolódik a medialitás problémaköre. Az olvasati stratégiák pontosan azt az eltűnőben lévő jelentést próbálják megragadni, amit a hordozó közeg magában rejt. Az a feltételezés, hogy a medializált értelmet képesek vagyunk valamilyen értelmezés során megragadni, abból az alapvető – szinte vallásos – elszántságból fakad, hogy a médium elleplező jellege ellenére felfedhető a medializált jelentés. A harmadik fázisban Baudrillard leválasztja a valóst a tükörképéről, és a jel játéka a varázsló vagy a bűvész mutatványához lesz hasonló: az ámuló közönség tudja, hogy amit a porondon látott, nem lehet igaz, ugyanakkor racionális magyarázat híján kénytelen elhinni a produkció valósságát. A szimulákrum második rendjének ilyen tételezése azonban lehetetlenné teszi a médium és a médiumban kódolt jelentés elválasztását, és az első fázis ideális egyensúlya szélsőségesen eltolódik a médium értékelésének és a medializáció technikai értelemben vett működésének feltárására tett kísérletek irányába. Ebből a szempontból az elveszett kézirat és a másolat kérdéskörének elemzése is ebbe a típusba tartozik.

A negyedik lépésben végül a következő felismerés révén konstituálódik a szimulákrum: „A jelnek semmi köze bármi néven nevezendő valósághoz, pusztán önmaga szimulákruma”.{142} A negyedik fázis már nem a látszat rendjét alakítja ki, hanem a szimuláció harmadik rendjét hozza létre, amelyben a kognitív módon megismerhető jel (kép, látszat) „igaz” lesz, átveszi a valóság szerepét, vagyis a jelek kiüresednek, elveszítik jelentésüket, a bináris logika második tagja (a reprezentáció jelentettje) elsorvad, majd végleg eltűnik. Míg a látszat tartalmaz egyfajta mögöttes tartalmat, amely elleplezhető, a szimulákrum csupán önmagának látszata. Mivel a kép (jel) teljesen leválik a valóságról (a jelentettről), önmaga tiszta szimulákruma lesz, vagyis a jel(ölő) egy sajátos önreferencialitás állapotába kerül.{143} A jel modifikációjának második fázisa a negyedik lépésben teljesedik ki, amikor a jel és jelentése közötti mindent meghatározó kapcsolat szétszakad; ezt Henri Lefebvre, Baudrillard mentora a „jelölt elsorvadásának” nevezi.{144}

 

A szimulációt a modell előzetes megléte jellemzi, a legkézenfekvőbb tényt is az őt körülvevő modellek határozzák meg. … A tények nem rendelkeznek többé saját pályával, a modellek kereszteződéséből bújnak elő; egyetlen tényt akár az összes őt körülölelő modell egyszerre is kialakíthatja.{145}

 

A szimulákrum az eredeti benyomását keltheti, azonban sohasem azonos az autentikus „prototípussal”, hiszen az a legtöbb esetben nem létezik, csupán egy modellezett valóság: a szimulákrum a tökéletes másolat, melyet Baudrillard „igazságnak” nevez. Itt gondolhatunk a bizonyíthatatlan egyezőségre a Poor Things eredeti kézirata és a szerző szerkesztette változat között, vagy akár a hírcsatornák hivatalból „igaznak” tételezett, valósághű ábrázolásmódjának idilli utópiájára. Christopher Horrocks ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a kitüntetett valóság nem tűnik el, hanem önreflexív módon modellek és kódok generálják, amellyel létrejön a hiperrealitás: a valós a valósnál is valószerűbbé válik”.{146} A szimulákrum a hiperreális uralma alatt áll, mert amíg a valós létrehozott produktum, a hiperreális egy vagy több – gyakran azonosíthatatlan, ismeretlen – modellen alapuló, reprodukált termék.

 

Ezen azt értem, hogy ami korábban mentális és pszichés kivetülés volt, amit a világ megélt metaforaként úgy értelmezett, mint egy mentális és metaforikus történést, az most már metafora nélkül vetül ki a valóságba, egy olyan abszolút térbe, mely ugyanakkor a szimuláció területe is.{147}

 

A hiperreális tehát szakít a hagyományos episztemológiával, a világot nem a szubjektum centrális pozíciója felől fogja fel, hanem a személy nélküli, hálózatok létrehozta projekció világát posztulálja. Ezt a világot a szimuláció átható jelenléte olyan virtuális térré módosítja, amelyben a metaforikus (vertikális) paradigma a szubjektum hiánya miatt kitörlődik a világ rendszerének alkotóelemei közül, és horizontális modellbe rendeződik.{148} Baudrillard itt valójában a nietzsche-i metaforaelmélet felfogását követi és fejleszti tovább, amely az emberen túli igazság (Wahr an sich) és az önmagában való dolog (Ding an sich), valamint a nyelvi, metaforikus reprezentáció viszonyát értelmezi.

 

A „Ding an sich” (ez lenne tudniillik a gyakorlattól független tiszta igazság) a nyelvteremtő számára is teljességgel megfoghatatlan, és egyáltalán nem is tűzi célul maga elé. Ő a dolgoknak csak az emberekkel való relációit jelöli, s ezek kifejezésére a legmerészebb metaforákhoz nyúl. Egy idegi inger, először képpé átalakítva! Első metafora. Majd hangokkal adjuk vissza a képet! Második metafora. …semmi egyebünk nincs, minta a dolgok metaforái, amelyek azok eredendő lényegének a legkevésbé sem felelnek meg.{149}

 

Nietzsche a reprezentáció folyamatában kiemelt jelentőséget tulajdonít a metaforának, illetve a metaforikus fordításnak. Elmélete szerint a dolgok mentális képét legkevesebb két metaforikus fordításon keresztül jelenítjük meg, mikor átültetjük beszédbe őket. Ehhez természetesen hozzájárul a kommunikációs aktus jellegéből adódó további metaforikus fordítások sora is, hiszen a befogadó oldalán a dekódolás ellenkező előjellel jelentkezik akkor, amikor a befogadó a metaforikus képeket visszafordítja mentális képekbe. Következésképpen csupán a dolgok metaforáit, vagyis a reprezentációs arzenál jellegét ismerhetjük meg, a dolgok valódi (reális) arca folytonosan kicsúszik a reprezentáció szorításából. Baudrillard azonban a szimuláció negyedik lépésében magát a reprezentáció problémáját számolja fel, és következtetése szerint a szimuláció mint szignifikációs rendszer többé nem a reprezentáció lehetetlenségét fejezi ki, hanem egyetlen tollvonással eltörli a reprezentáció tárgyának valósságát és a háttérben meghúzódó sémát vagy rejtélyes X-et. Következésképpen a létrejött jel válik valóssá, hiszen a jelet és a jelöltjét összekötő arbitrális kapcsolat kiüresedett, elmosódott, többé nem lehetséges a metaforát mint jelentésalkotó paradigmát alkalmazni: az igazságot és annak reprezentációját felváltja a valós, „igaz” szimulákrumok irányította reprezentáció: a szimuláción alapuló, hiperreális, vagyis a virtuális valóság.

A szimulákrum harmadik rendje alapján a médium, a medializáció, a kódolás és a dekódolás már nem gondolható el semmilyen bináris jelölő-jelentett kapcsolatban, még a legcsekélyebb mértékben sem izolálható bármiféle jelentés, üzenet vagy értelem. A médium szimulákruma már nem a megértésről, hanem a meg nem érthetőségről, az olvashatatlanságról szól, azonban nem abban az értelemben, ahogy azt a dekonstruktív értelmezési stratégiák teszik. A mediatizált jelentés olyannyira tünékeny, olyan abszolút módon mediatizált, hogy már az első olvasat kialakítása is elháríthatatlan akadályba ütközik. Amennyiben elfogadjuk azt a kijelentést, hogy bárminemű hordozott jelentés szükségszerűen kódolódik az azt közvetítő közegben, a médiumban, akkor azt is elfogadjuk, hogy a médiumon kívül – és belül – nincs semmiféle bizonyosság a mediatizáltságon kívül. Ha ugyanaz a jelentés más-más közegben mást és mást jelent, akkor a kérdés már nem az, hogy a jelentés hogyan változik a különböző médiumokban, hanem az, hogy maguk a különböző médiumok mit jelentek és milyen jelentések kifejezésére a legalkalmasabbak, hogyan integrálódnak a kultúrában, milyen szignifikációs és retorikai stratégiának adnak helyet, hogyan manipulálják a jelentést, és ennek milyen praktikus vonzatai vannak az adott tudományterületeken belül. Ha figyelembe vesszük a kulturális, majd az ikonikus fordulat mindent átható multimediális jelenlétét, és ennek a jelenlétnek az elektronikus és írott médiában, valamint a (nem csak) humán tudományterületeken tapasztalható, kevés kivétellel mindent a politikai beszédmóddal leíró stratégiáját, akkor nem meglepő, hogy ebből a beszédmódból az egyedüli kiutat talán a szimulákrum, a virtualitás és a hiperreális világok feltérképezése és megértése jelentheti. Ennek a mediális technikának egyik képviselője az a szerzőalak, aki olyan szöveget hoz létre, amely látszólag eredettel rendelkezik, vagyis szövegi előzménye van, de ez bizonyíthatatlan, mert a kézirat, vagyis a modell, amelyen a szöveg alapul, már elveszett. Ekkor szimulákrumszerű szövegekkel kell számolnunk, vagyis eredet nélküli másolatokkal, amelyek megváltoztatják a szerzőről, a szöveg látszólagos forrásáról alkotott elképzeléseinket. A probléma abban rejlik, hogy ha a szimulációelmélet gondolatmenetét követjük, akkor egy olyan szöveg, mint Gray Poor Things című regénye egy előzetes modellen, a később elveszett kéziratra épül. A hagyományos regényfelfogás szerzőteóriája szerint viszont a szerző mindennek az eredete, ő az az alak, aki felelős a szövegéért, az ő munkája és „végterméke” a könyv. A következő gondolatmenet, amely A Gyűrűk Ura kapcsán vizsgálja a szimulákrum, a szöveg és a szerző kölcsönhatását e két, jól elválasztható megközelítési mód közül az első fejezetben felvázolt metafikciós stratégia fiktív szerzőalakjára épül, és felhasználja ennek a fejezetnek a történeti hitelességről és a fiktív történetírásról szóló első részét.