Bevezetés

 

img4.png

 

Kurt Vonnegut 1997-ben megjelent Időomlás (Timequake) című regénye a szerzői autoritás ironikus és önreflexív játékaként egy fantasztikus alaphelyzetből bomlik ki. A szerző 2001. február 13-áról az összes szereplőjét visszaküldi 1991. február 17-ére, hogy lépésről lépésre végigéljék az utolsó tíz év eseményeit. A könyv bevezetőjében a szerzőalak a következőképpen foglalja össze az alkalmazott narratív stratégiát:

 

Ebben a könyvben feltételezem, hogy életben vagyok még a 2001-ben történő kagylósütésnél. A 46. fejezetben élőnek képzelem magamat még 2010-ben is. Olykor azt mondom, hogy 1996-ban vagyok, ahol ténylegesen vagyok, néha pedig azt, hogy az időomlást követő újrajátszás kellős közepén vagyok, és nem különböztetem meg világosan a két szituációt. Alkalmasint elment a józan eszem.{1}

 

Vonnegut vallomása akár a szerzőről való gondolkodás, a számos teória és állásfoglalás mottója is lehetne. A szerzőkoncepciók évszázadokon átívelő fluktuációja az elméleti megfontolások sokszínű kavalkádját hozza magával. A szerző kitüntetett, teremtői pozíciójának átváltozása a szövegközpontú értelmezési rendszerekbe, majd a szerző halálának barthes-i konstatálása és a metafikciós eljárásokat alkalmazó posztmodern regényben történő gyors újraélesztése azt mutatja, hogy az, aki a szerző szövegben betöltött szerepéről beszél, az irodalmi szövegek egyik alapvető eleméből eredő, a sajátos vonneguti földrengés-metaforának (quake) megfelelő lökéshullámokat érzékeli; de mindenképpen érzékeny pontján találja el a szöveget és az arra épülő olvasási stratégiákat.

Úgy tűnik, számít az, hogy ki beszél, még akkor is, ha az évezredes orális hagyományokra épülő szövegeknek nincs pontosan kijelölhető szerzőalakja, ha a közkinccsé lett kulturális toposzok mint építőkockák jelennek meg a művekben, ha a szoros olvasás, a recepcióelméletek és általában a szöveg szerzővel szembeni elsőbbségét zászlajukra tűző teóriák a szerzőt megpróbálják kizárni az értelmezésből. Ezek a stratégiák annak a jelei, hogy a szerző olyan pontja minden szövegnek, amelyhez az epicentrum metaforája társul: a szerző a szöveg eredetének, kezdetének, első mozgatójának hagyományos alakja. Az epicentrum lökéshullámait érzékeljük a szöveg olvasása közben, de csekély az esély, hogy bárki eljuthatna az epicentrumba, és bármilyen műszerrel is vizsgáljuk a szöveg mögött vagy a szövegben megbúvó szerzőt, a tiszta tényekhez, a szigorú ok-okozati összefüggésekhez csak az elemző-értelmező szeizmográfon keresztül juthatunk el. Aki pedig a lökéshullámokból a centrumra következtet, majd a centrum kialakulásának körülményeit kezdi vizsgálni, annak alkalmasint valóban elment a józan esze. Az időben és térben változó szerzőkoncepciók mégis felvállalják a sötétben tapogatózó kutatást a szöveg hullámaiban rezonáló szerzőalak után. Ennek oka az, hogy az emberi civilizáció, a kulturális és technológiai fejlődés egyik alapja a szerzőség, a létrehozás vágya. A latin augere igéből – amely növekedést, gyarapítást, megtermékenyítést, szaporítást, megnagyobbodást, gazdagítást jelent – kiemelkedő autoritás olyan alapvető emberi jellegzetesség, amelynek erejét a narratívákon kívül házak, templomok, kertek, majd az ipari fejlődést lehetővé tevő találmányok és napjainkban a fogyasztást generáló eszközök bizonyítják. A teremtés és az alkotás vágya ugyanakkor arra késztet néhány elhivatott embert, hogy megszállottan kutassa a dolgok akkumulációjának folyamatát és annak reprezentációját, azt a szignifikációs hálózatot, amely átszövi a civilizációt. A szerző és a szerzőség kérdése vissza-visszatér minden termékben (ki gyártotta?), minden könyvtárban (ki írta?) és minden anyakönyvi kivonatban (kik a szülők?). A szerzőség kérdése egyidejű a gondolkodással, olyan kitörölhetetlen nyom az emberiség történelmében és kultúrájában, amelynek kutatása már régen elkezdődött, és minden bizonnyal továbbra is – implicit vagy explicit módon – vissza-visszatérő eleme lesz bármely interpretációnak.

A második millennium körül felbukkanó néhány diskurzus olyan kérdéseket vet fel a szerzőség, a szerzői hang, az autoritás kapcsán, amelyek nem maradhatnak reflexió nélkül. A technológiai fejlődés eredményeképpen az informatika egyre több tudományterületre tör be, ezek közé tartozik az irodalomelmélet is. A számítógépek virtuális reprezentációs eszköztára és a szimulációs stratégiák olyan hálózatot hoznak létre, amely átszövi a Gutenberg-galaxist, és az új beszédmódok lassan meghatározóvá válnak a tudományos gondolkodásban is. Habár még a folyamat elején járunk, már körvonalazódnak azok a jegyek, amelyek az elkövetkező évtizedekben mindenképpen jelen lesznek az irodalomelméletben, és vele együtt a szerzőségről való gondolkodásban. Ezeknek az ismertetőjegyeknek a vizsgálata olyan területekre vezet, amelyek a szerzőség kiemelt problémáit jelenthetik a közeljövőben. Az itt felvetett gondolatok azonban inkább körülkerítik és felvázolják, mintsem teljes egészében bejárják ezt a jobbára ismeretlen régiót. Azok, akik eddig a szerzőről gondolkoztak és megmutatták egyes ismérveit, valamint jellegzetességeit, hatalmas és átfogó elméleti munkát végeztek. Pontosan a szerzőség mindent átható jellege miatt vagyunk bajban akkor, amikor a szerzőről próbálunk beszélni: a szerzőség elméletei más-más verziókban, de jelen vannak a jogászat, a természettudományok, a közgazdaságtan és nem utolsósorban a bölcsészettudomány számos ágában, köztük az irodalomtudományban is.

Az itt felvetett gondolatok azt vizsgálják, hogy a szerzőség elméletei miként profitálhatnak a metafikció, a hipertextualitás és a szimulációelmélet triádja által kijelölt vonatkozási rendszerben. Ez talán túlságosan elméleti vállalkozásnak látszik, de ahol tudok, megpróbálok enyhíteni az elmélet néha öncélúnak tűnő alkalmazásán. El akarom kerülni azt, hogy a felsorolt és kialakított elméletek leváljanak a primer irodalomról, és olyan légüres térben lebegjenek, amelyben az elmélet önmaga jelöltjévé válik. Erre azért van szükség, mert többek között azt tűztem ki célul, hogy nem csupán elméleti munkát írok, hanem, ahol csak lehetséges, az elméleti megfontolásokat primer irodalommal támasztom alá, miközben a fő hangsúly a szerzőség elméletének továbbgondolására esik. Ennek két előnyös hozadéka van: először is, az elmélet és a szépirodalom közötti viszony jól láthatóvá válik, másodszor pedig alkalmam nyílik olyan regényeknek a szerző problematikája szempontjából történő interpretációjára, amelyek egyrészt kicsúsznak a magyarországi recepció résein (pl. a skót Alasdair Gray regényei) vagy még nem kanonizálódtak a magas irodalomban (J. R .R. Tolkien). Különös figyelmet szenteltem arra, hogy a vizsgált regények magyarul hozzáférhetőek legyenek, a kivételt csupán Gray munkái jelentik, azonban ezek a regények véleményem szerint annyira meghatározónak bizonyulnak a szerzőség szempontjából, hogy vétek lett volna kihagyni őket az elemzésből csupán a magyar nyelvű fordítás hiánya miatt.

A szerzőség kérdéseit három, egymásra épülő szerkezeti egység vizsgálja. Az első rész a metafikció szerzői figurájával, az általam fiktív szerzőalaknak nevezett textuális apóriával foglalkozik. A kiválasztott regények elsősorban a posztmodern regény jellegzetességeit mutatják, így különösebb nehézség nélkül alkalmazhatnám a posztmodern terminust a vizsgált szövegekre. Ezt mégsem teszem, mert a posztmodern regénynek nem kizárólagos jellegzetessége a textuális paradoxon megjelenése, és ennek megítélése annyira szerteágazó és ellentmondásos, hogy félő, a posztmodern regényről szóló részek mellett pont a lényeg, a metaleptikusan beékelődő textuális elem, a fiktív szerzőalak jelentősége sikkadna el. Ezzel az a célom hiúsulna meg, hogy megmutassam, a szöveget látszólag kialakító szerzőalak a regény cselekményébe beékelődve, a szöveg részeként – de demiurgikus képességeit megtartva – hozza létre azt a textuális apóriát, amely a hagyományos narratív kommunikáció modelljével nem írható le. A szöveget belülről alakító szerzői potencia azt eredményezi, hogy a megszokott kauzalitásra épülő logika felborulni látszik, és ez szétfeszíti a strukturalista elméleti megközelítések kereteit. Emiatt a posztstrukturalista vélekedést hívom segítségül: nagymértékben a dekonstrukció meglátásaira támaszkodva értelmezem a fiktív szerzőalaknak, ennek a textualitáson belül és kívül is elhelyezkedő, de alapvetően szövegi jellemzőnek a szerepét.

A vizsgálat elsősorban arra a tradicionálisan elfogadott és természetesnek vett szerzői jellegzetességre támaszkodik, hogy az empirikus szerző, a történetileg igazolhatóan létező-létezett író a regény világától, a textualitás ontológiai paramétereitől eltérő ontológiai síkon helyezkedik el. Ez azonban felborulni látszik, amikor a fiktív szerzőalak látszólag a regény ontológiai szintjéről manipulálja az eseményeket, és befolyásolja a narratíva végkifejletét. Ezért van szükség arra, hogy a metafikció felől közelítsem meg a vizsgált regények öntükröző, az írás folyamatára és a szöveg önnön megalkotottságára reflektáló jellegzetességét. A fiktív szerzőalak és a szövege kapcsolatának a vizsgálatával az a célom, hogy rámutassak arra, hogy a metafikció pontosan a szerző halálának barthes-i kinyilatkoztatása után – és ez talán nem véletlen – egyre többet és markánsabban alkalmazza a szerzőfigura alakját. Talán túl kézenfekvő lenne az a magyarázat, hogy mindez a szerző halálának elméletére adott direkt válasz, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy a huszadik század hetvenes éveitől robbanásszerűen megnő azoknak a regényeknek a száma, amelyek a fiktív szerzőalak textuális paradoxonát, az úgynevezett narratív rövidzárlatot alkalmazzák. Annál is érdekesebb ez a jelenség, hiszen a fiktív szerzőalak a hetvenes évektől fogva mintha új életre kapott volna: napjainkban már szinte klisészerű követelménye lett akár a tömegkulturális szövegeknek is.

A metafikciót nem kívánom irodalomtörténeti kategóriaként kezelni, mert ez az önreflexió szinte egyidejű a narratívával, így a fiktív szerzőalakot akár a posztmodern irodalomnak nem számító, de határozottan metafikciós alkotásokban is – mint például a később oly sokat emlegetett Tristram Shandyben vagy a Don Quijotéban is – előfordul. Emiatt kerülöm el, ahol lehetséges, a posztmodern kifejezést, ugyanakkor a regényválasztás azt mutatja, hogy a posztmodern irodalom jellegzetes alkotásait hozom fel példaként. Ezzel az volt a célom, hogy egyértelműen rámutassak arra, hogy a korábbi metafikciós próbálkozások a hetvenes-nyolcvanas évektől robbanásszerűen megszaporodtak, mondhatni, paradigmatikusan beleíródtak a szövegről való gondolkodásba.

A második fejezet a metafikció és majd a harmadik fejezetben vizsgált hipertextualitás közötti átmeneti fázist jelenti a szerzőről szóló gondolatmenetben. Az elméleti hátteret a francia szociológus, Jean Baudrillard szimulációelmélete adja; szignifikációs rendszerének értelmezése átvezet a modellekre alapozott hiperrealitás a kortárs kultúrát átható, alapvetően meghatározó vonására. Habár Baudrillard gondolatai a fogyasztói társadalom kulturális logikájának kritikájából és nem az irodalomelméletből ismerős sokak számára, szimulációelméletének irodalomelméleti vonatkozásai jelentősek lehetnek. Ezért Baudrillard szimulákrum-felfogását a nyelvi jelre vonatkoztatom, és megvizsgálom, hogy ez milyen következményekkel jár az irodalmi szövegek interpretációjában. A vizsgált regények ebben az esetben még szélesebb időintervallumban mozognak: ezzel azt szeretném kiemelni, hogy a szimulációelmélet kiterjesztése az irodalomelméletre megváltoztathatja az irodalmi szövegekről való gondolkodás meghatározó és uralkodó móduszait. Az érvelés kiindulópontja az a fiktív szerzőalak, amely az első fejezetben megvizsgált módon, a szöveg szerves részeként alakítja ki azt a narratívát, amely egy elveszett eredeti szövegre épül – ennek eredményeképpen a primer szöveg egy már nem fellelhető, ha úgy tetszik, fiktív modellre épülő hiperreális textualitás lesz. Ennek hozadékaként a szerzői funkciók tárgyalása során megvizsgálom azt, hogy a szerző milyen álarcok mögé bújik, és milyen szerepeket ölt magára, miközben azt a látszatot kelti, hogy amit olvasunk, az nem a saját regénye, hanem egy elveszett eredeti – némiképp módosított – másolata. A szimulákrum bevezetésével lehetővé válik a szerző olyan interpretációja, amely eddig elkerülte az értelmezőközösségek figyelmét, és megmutatja, hogy a szerző már nem csupán a demiurgikus, a semmiből teremtő zseni, hanem a szerkesztő, az interpretátor, a fordító és számos más szerep alakítója. Ebben az esetben is olyan toposzt vizsgálok meg a szerző szempontjából, amely kapcsolódik az eredethez, de már érinti a másolat problémáját is. Az elemzett regények ezért a fikció számos altípusát képviselik, azonban a szerzői szerepvállalás közös bennük: véleményem szerint ezeknek a regényeknek a szerző szimulákrummá válása a központi motívuma, amelynek hozadéka az eltűnő bizonyosság, az egyértelműen meghatározhatatlan és definiálhatatlan szerzői pozíció, illetve a szerző szétszaladó, fragmentálódó szerepeinek burjánzása.

A harmadik fejezet a hipertextualitás és a szerző viszonyát elemzi. Az elemzett mű némiképp eltér a dolgozatot alapvetően meghatározó angol-amerikai hagyománytól, mert Italo Calvino Ha egy téli éjszakán az utazó című regényének a szerzőség és a nyomtatott hipertext szempontjából végigvitt értelmezésére vállalkoztam. A hipertextualitás elmélete egyre nagyobb teret nyer az irodalmi szövegről írott munkákban, a közelmúlt kritikai és értelmező művei jellemzően a hipertextualitásnak szentelik utolsó fejezetüket, de többnyire csak az adott probléma olyan lehetséges és új vonatkozásait jelzik előre, amelyet a hipertextualitás igen gyakran ideálisnak mondott textualitása hoz(hat) el. Ennél valamivel többre vállalkozom, mert a szövegblokkokra épülő, navigáción alapuló textualitásban igyekszem megvizsgálni a szerzői funkciót, és elkülönítem a szöveget létrehozó elsődleges szerzői funkciót (spacemaker), és a szövegben navigáló, a textualitást végleges formájába öntő másodlagos szerzői funkciót. A hipertextualitásról szóló fejezet a szerzőséget elsősorban a szöveg szerkezeti jellegzetességei alapján vizsgálja, így alapvetően strukturalista vállalkozás: mint minden leíró munka esetén, nem tudtam elkerülni például a hipertextualitás történetének és elméleteinek rövid összegzését, amelyre azért volt szükség, mert magyarul igen csekély azoknak a munkáknak a száma, amelyek a témával foglalkoznak, és még kevesebbszer tárgyalták a szerzőség és a hipertextualitás összetett viszonyrendszerét. Ugyanakkor a hipertextualitás elméletei nélkül a szerzőről való gondolkodás és a szerző elhelyezése a hipertextualitás elméletei között bajos lenne. A hipertextualitást gyakran tekintik annak az ideális textualitásnak, amelyben mindenki megtalálja a maga tudományterületének vetületeit, de ezt én nem a hipertextualitás hátrányának, hanem inkább előnyének tartom. Az általam tág értelemben vett hipertextualitás (a nyitott és végtelen kapcsolódási lehetőséggel ellátott szöveg) alapvetően megváltoztatja az olvasóról (felhasználóról) és a szerzőről (programozó-alkotóról) kialakult képet: míg Gutenberg mindenkit potenciális olvasóvá, a Xerox mindenkit potenciális szerzővé tett, addig a hipertextualitás mindenkit egyidejűleg avanzsál szerzővé és olvasóvá. A fejezet a szerzői és az olvasói funkcióknak az egymásra gyakorolt hatását vizsgálja.

A befejezés egymásra vetíti a metafikció, a szimulákrum és a hipertextualitás elméleteit, valamint kijelöli a szerzőség továbbgondolásának útvonalát. Ezt én a virtualitásban, a virtuális valóságra épülő kibertextben látom. A medializáció és a technológia térhódítása a közeljövőben valószínűleg exponenciálisan növekedni fog nemcsak a természettudományokban, hanem a bölcsészet, így az irodalomtudomány területén is. Ennek hatásai egyelőre kiszámíthatatlanok, de valószínű, hogy a medializáció, a szimuláció, a hipertextualitás, a virtualizáció stb. vektor jelöli ki az utat egy olyan átfogó és új paradigmába, amelyet az irodalomtudománynak új társtudományokkal karöltve kell majd kikutatnia. Ezek közül talán leginkább a virtuális rendszereket vizsgáló és alkalmazó eljárásokat érdemes kiemelni, mert a virtuális olyan ideális, a kulturális gyakorlat sokszínűségét lehetővé tevő – pontosabban azt medializáló közeg –, amely a legváltozatosabb módokon képes újraszervezni a korábban felhalmozott tudásanyagot, illetve új utakat kijelölni a problémák továbbgondolásához.