1.4 A kauzalitás összeomlása

 

img4.png

 

A fentiek alapján elmondható, hogy a fiktív szerzőalak hármas szerepet tölt be abban a metafikciós regényfajtában, amelyben azt a látszatot kelti a fikció, hogy a szerzői pozíció nem a regényen kívül keresendő, hanem egy szereplő autoriter narrációjában, a narratíván belül jelentkezik. Ez úgy alakítja át a narratív kommunikáció modelljét, hogy felborul a modell elemeinek kauzális egymásra következése. Amíg a szöveg létrehozója, a szerző (író) vagy a szövegbe beleértett szerzői jelenlét (implicit szerző) a diegézis része lesz, a narratív világ olyan látszatot kelt, mintha egy szereplő megjelenésével a szöveg belülről íródna, amivel egy olyan lineáris kommunikációs modell, mint amit Martin állít fel, nem képes megbirkózni. Mindenképpen olyan elméleti hátteret kell keresni ennek a problémának a meghatározására, amely nem a hagyományos ok-okozati linearitásra épül. Ennek a kauzális rendszernek a felbomlását az irodalomtudományban a dekonstrukció írta le, így alkalmasnak tűnik arra, hogy a fiktív szerzőalak narratív megjelenésével kialakult összetett ontológiai rövidzárlat elméleti háttereként szolgáljon. Ez a megközelítés az előzőekhez képes posztstrukturalista jelleget mutat, amelyre azért van szükség, mert Booth és Genette zárt struktúrákra, merev kategóriákra és szisztematikus, kategorikus rendszerekre épülő elméletei nem képesek azokat a narratív jelenségeket elemezni, amelyek inherensen tartalmazzák a leírhatatlanság, a meghatározatlanság és a nyitottság elemeit. Habár Genette felismeri a metalepszisben a határáthágás fontos karakterisztikáját, és ebből a szempontból már a posztstrukturalista megfontolások előfutárának is tekinthető, Narrative Discourse című könyve mindössze pár oldalt szentel a metalepszis értelmezésének, és ez véleményem szerint főleg annak köszönhető, hogy elméletében rendszeridegen testként jelenik meg a kategóriákon áthatoló, oszcilláló, meghatározhatatlan és narratív eszközökkel leírhatatlan metalepszis, amelynek speciális esete a fiktív szerzőalak megjelenése a metafikciós regényben. Jonathan Culler dekonstrukcióról írott munkájában a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus vitájának összefoglalásként a következő gondolatsort emeli ki. A strukturalizmus térhódításáról megjegyzi, hogy a

 

nyelvi modellt alkalmazó, szűkebb értelemben vett strukturalizmus a kritikai újraorientálódás legmeghatározóbb jelensége. Az akár közvetlenül az irodalom nyelvére alkalmazott, akár egy poétika modelljéül használt nyelvészeti kategóriák és módszerek lehetővé teszik a kritikusok számára, hegy ne a mű jelentését és implikációit vagy értékét állítsák középpontba, hanem azokat a struktúrákat, amelyek a jelentést létrehozzák.{71}

 

Eszerint strukturalistának minősül többek között Genette, Roland Barthes, Harold Bloom, Gilles Deleuze és Shoshana Felman (jónéhány munkája), „mert írásaik egy megvalósult jelentés magyarázatától és értékelésétől, eltérő módokon, a szöveg és bizonyos struktúrák és folyamatok kapcsolatát érintő vizsgálódás felé fordulnak.”{72} A strukturalizmus ütközteti „a nyelvek és a struktúrák” az értelmezésben elfoglalt helyét a „szerzői én vagy tudat” kérdésével.{73} Habár Culler megjegyzi, hogy ez az álláspont nehezen megfogalmazható kritikától terhes, mert az általánosítások szintjén marad, alapvető különbségnek látja azt, ahogyan a strukturalista és a posztstrukturalista álláspontok ütköztetésének az alapja formálódik. Némileg leegyszerűsítve a problémát, a strukturalisták egy nyelvészeti modellre alapoznak, és olyan szisztematikus rendszereket hoznak létre, „melyek az irodalmi művek formájára és jelentéséré adnának magyarázatot”, amíg a posztstrukturalisták ennek a modellnek a működését veszik górcső alá, és azt tanulmányozzák, hogy „ezt a programot miként kezdi ki az, ahogyan maguk a szövegek működnek”.{74} A metafikció fiktív szerzőalakjának vizsgálata emiatt is nehézségekbe ütközik, nem véletlen, hogy elenyészően kevés mennyiségű interpretációban részesült, mert alapvetően egy strukturális rendszerbe, a narratív kommunikáció modelljébe ágyazódik a szerzőalak regényben elfoglalt helye, ugyanakkor a strukturalista megközelítés nem hoz kielégítő eredményt a vizsgálódás során. A posztstrukturalista elméleti háttér csupán arra szolgál, hogy megmutassa, a fiktív szerzőalak – és a kényszerű elnevezés is a strukturalista hagyományokon alapul – a metafikciós regény narratív struktúrájának felbomlásáról és széteséséről tanúskodik. Ezért a szerzőség kérdése nem vizsgálható csupán strukturalista szempontok alapján, ugyanakkor szisztematikus leírás híján nem látható, hogy miként válik a szerzőalak a posztstrukturalista olvasati irányzatok melegágyaként felfogott metafikció olyan figurájává, amely csupán a posztstrukturalista megfontolásokkal „írható le”. A fiktív szerzőalak mintha azon a határon helyezkedne el, ahol a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus egymásra vetül: a strukturalisták „meg vannak arról győződve, hogy lehetséges a szisztematikus tudás; a posztstrukturalisták, állításuk szerint, csak azt tudják, hogy ez a tudás lehetetlen”.{75} A szerzőalak a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus egymásra utaltságára hívja fel a figyelmet: nyilvánvalóvá teszi, hogy egy koncepció széteséséhez és fragmentálódásához szükség van egy kezdetben koherensnek tűnő rendszerre.

Ez a kezdeti rendszer a narratív kommunikáció modellje, amelyben a fiktív szerzőalak három pozícióban is szerepel. Az első az írói (szerzői) helyzet, amely egyértelműen azonosítható azokból az egyes szám első személyű narratív megnyilatkozásokból, amelyek arra utalnak, hogy a narrátor valójában a regény írója. Akár figyelembe vesszük a booth-i implicit szerzői elméletet, akár nem, a regény egyértelműen betagozódik azok közé a fikciók közé, amelyek szoros viszonyt építenek fel az író alakja (Vonnegut) és az írói szerepvállalás, a fiktív világ kialakítása között.

 

Az az illető, akinek ezt a könyvet ajánlottam, Phoebe Hurty már nincs az élők sorában, ahogy mondani szokás. Özvegyasszony volt Indianapolisban, amikor a Nagy Válság vége felé megismerkedtem vele. Én tizenhat éves múltam. Ő negyven körül járt.{76}

 

Egyértelműen látszik, hogy az írói ajánlás tisztán meghatározza a regény vallomásos, helyenként önéletrajzi hangvételét, és ezt a motívumot erősíti a főszereplő tudományos-fantasztikus regényíró, Kilgore Trout alakja is, aki számos Vonnegut regényben jelenik meg. Az író mint főszereplő magától értetődően húzza be a szövegbe az írás, a fabuláció, a narratíva mint önálló ontológia témáját, és habár felesleges lenne azt kutatnunk, hogy Trout milyen mértékben hasonlít Vonnegutra, az empirikus szerzőre, vagy mennyire tér el tőle, a szerzői én különös hangsúllyal jelentkezik a regényben.

A második pozíció, amelyben a fiktív szerzőalak megnyilvánul, az elfogulatlannak és pártatlan megfigyelőnek látszó narrátor, aki meglehetősen ironikusan számol be a történésektől, és a booth-i implicit szerző rekonstruálásának lehetőségét hordozza magában.

 

Kilgore Trout feltételezte, hogy este mindenképpen megnyitják a fesztivált. Semmiféle közlekedésre nem lévén pénze, gyalog indult útnak. Nyolc kilométert kellett gyalogolnia a Fairchild Boulevard-on, a másik végén levő parányi, borostyánszínű pötty felé. Az a pötty volt a Művészeti Központ. Trout majd megnöveszti azzal, hogy feléje lépeget. Amikor a lépegetéstől már elég nagyra nőtt, elnyeli Troutot. És odabenn lesz ennivaló.{77}

 

Trout a művészeti fesztivál felé halad a véget nem érő sugárúton, miközben a nézőpont Trout szemszögéből láttatja az eseményeket egészen addig, amíg a borostyánszínű fényeket meg nem pillantja. Ekkor a fókusz ismét a szerző nézőpontja lesz, amelyet az jellemez, hogy sorsszerűnek tünteti fel Trout útját és megérkezését, valamint bizonyosságként tételez Trout számára bizonyos jövőbeli, de a szerzői pozíció számára már múlt idejű dolgokat.{78} Ezzel a nézőpontváltással világosan kivehető a narrátori és szerzői pozíció egymásra csúszása egy olyan rendszerben, amely a kettőt együttesen létezőként fogadja el, és nem választja szét élesen a narrátor és az implicit szerző kategóriáit.{79}

A harmadik pozíció az előző kettő kompressziója egy olyan fiktív alakba, amely résztvevője az eseményeknek, szereplője annak az ontológiának, amelyet a szerző alakít ki, és a narrátor mesél el. A kategóriák egymásra torlódása azt a metaleptikus apóriát fejti ki, amelyben a szöveg szerzője önnön szövegének szereplője lesz.

 

– Hamarosan elérkezik az ötvenedik születésnapom, Mr. Trout – mondtam. – Másféle évek következnek. Megtisztulva, megújulva akarom várni őket. Hasonló lelki szituációban Tolsztoj gróf szabadon engedte a jobbágyait, Thomas Jefferson szabadon engedte a rabszolgáit. Én szabadon engedem műveim minden szereplőjét, akik oly hűségesen szolgáltak írói pályafutásom alatt.

– Ön az egyetlen, akinek meg is mondom – folytattam. – A többieknek ez az éjszaka ugyanolyan lesz, mint minden más éjszaka. Álljon fel Mr. Trout! Ön szabad. Ön szabad.{80}

 

A párbeszéd nyilvánvalóvá teszi, hogy miért lesz a fiktív szerzőalak a „legnagyobb tiszteletnek és szeretetnek örvendő emberi lény a történelemben”, a nem csekély mértékű iróniával megfogalmazott felvezetés szerint. A regényírás, a szereplők mint marionettbábuk, az ontológiák egymásra vetülése olyan tematikus szálak, amelyek a fiktív szerzőalakban futnak össze. Ugyanakkor a három kategória együttállása felborítja a regény narratív kommunikációs konvencióit. A szöveg írója hagyományos logika szerint nem lehet ugyanannak a szövegnek a szereplője is, mert ez azt feltételezi, hogy a szöveg nem zárt, a múltban befejezett szerkezet, hanem nyitott, a jelenben íródó rendszer. A szöveg mindentudó narrátora nem lehet egyidejűleg omnipotenciáját veszített szereplőként vergődő szerzőfigura, mert ez sérti azt a homogén képet, amelyet a szerző autoriter képességeivel azonosít az olvasó. Ha a szerzőalak képes arra, hogy elbocsássa és „felszabadítsa” Kilgore Troutot, akkor miként lehetséges, hogy Kazakot „nem olyan könnyű kihagyni”{81} a regényből, miközben a regény egyik pillanatában a fiktív szerzőalak úgy véli, hogy „Kazak feltett szándéka volt, hogy megöl, és meg is eszik”?{82} Csak sejteni lehet, hogy a korábbi regényváltozatban azért jut főszerep a kutyának, mert végül „meg is eszi” a szöveg létrehozóját, és ezzel a szöveg teremtő nélkül marad, vagyis egy konvencionális logikai rendszer szerint nem is létezhet.

Ha a szöveget létrehozó figura előidejű a szövegéhez képest, amint azt a narratív kommunikáció modellje feltételezi, akkor a fiktív szerzőalak felbukkanásának eredményeképpen olyan kauzális paradoxon{83} tapasztalható, amely a regény kauzalitást feltételező modelljét félreállítja, és helyére az ok-okozat dekonstrukcióját helyezi.

 

Ha az „ok” az érintkezés és egymásutániság értelmezése, akkor a fájdalom annyiban lehet ok, amennyiben előbb jelentkezik a tapasztalati sorozatban. Ez ellen azt lehetne felhozni, hogy néha előbb az okot vesszük észre, s csak azután az okozatot: előbb azt látjuk, hogy labda repül az ablak felé, s aztán, hogy az ablak betörik. Nietzsche erre valószínűleg úgy válaszolna, hogy csupán az okozat tapasztalata vagy előre várható volta teszi lehetővé, hogy a kérdéses jelenséget (lehetséges) okként azonosítsuk; egy megfordított időbeli reláció lehetősége mindenesetre elégséges ahhoz, hogy összezavarja az ok-okozati összefüggést azáltal, hogy kétségbe vonja azt, hogy az oksági relációk időbeli relációkból következnek.{84}

 

A fiktív szerzőalak megjelenése a regényben a narratív kommunikáció modelljét hasonló módon dekonstruálja, miként az ablak felé repülő labda a törött ablak látszólagos okává válik. Az időbeli relációk és az egymásra következés tapasztalat alapján tudjuk, hogy ha a labda kellő sebességgel és tömeggel repül az ablak felé, az be fog törni. Hasonló módon rekonstruálható a narratív kommunikáció modellje is. Az olvasó előzetes tudása alapján feltételezi, hogy a könyvnek van eredete, az író (implicit szerző) munkáját tartja kézben, így a szöveg előidézőjeként (okaként) vagy az empirikus szerzőt, vagy a beleértett szerzőt feltételezi, amely a narratív megnyilatkozás következménye: „a diszkurzív autoritás pozíciója tovább él, mert a megnyilatkozásban kódolódik.”{85} A legtöbb szövegnek van szerzője, de ha a szerző történeti okok miatt nem azonosítható vagy szándékosan rejtőzködik, akkor is feltételezi az olvasó, hogy a szöveg valamilyen eredettel rendelkezik vagy valamilyen szerzői autoritás terméke: „Az olvasás aktusa mindazonáltal feltételez egy a priori szerzőt, még akkor is, ha ez a szerző tünékeny, intézményes, isteni vagy dehumanizált, a szöveg formálója, aki a posztmodern díszítőelemeiben pompázik”.{86} A szerző előidejű a szöveghez képest, és ezt az előidejűséget ássa alá és törli el a fiktív szerzőalak megjelenése a szövegben. Ekkor az egymásra következés időbeli struktúrája felbomlik, és olyan paradox helyzet alakul ki, amelynek eredményképpen a szerzői alkotó folyamat egyidejűvé válik a szöveggel. Ennek legtisztább példája Alasdair Gray, a skót posztmodern fikció legmeghatározóbb írójának összetett metafikciós regényében, a Lanarkban figyelhető meg. A regény „Epilógus” című fejezetében a fiktív szerzőalak, Nastler hasonló módon szembesíti a főszereplőjét, Lanarkot, annak fiktív létével, mint ahogyan az a Bajnokok reggelijében történik.

 

Az ágyból kinyúlva, hanyag mozdulattal átnyújtott Lanarknak egy papírlapot. Gyermeki kézírással teleírt lap volt, amelyen jó pár szót áthúztak, másokat kis nyilakkal illesztettek a szövegbe. Lanark úgy látta, hogy a szöveg egy párbeszéd, de ekkor a következő mondatra esett a pillantása: Lanark úgy látta, hogy a szöveg egy párbeszéd, de ekkor a következő mondatra esett a pillantása:{87}

 

A fiktív szerzőalak megjelenése a parergon-ergon problémáját idézi, amelyet Immanuel Kant nyomán Jacques Derrida elemzett behatóan. A parergon elkülönül nemcsak az ergontól, hanem a parergon és az ergon közös hátterétől is. A parergonális keret beleolvad a műbe, de elkülönül az általános háttértől. A keret egyidejűleg különül el a műtől, és válik annak részévé; köztes helyzetéből adódóan „sosem olyan háttér, mint a környezet vagy a mű, nem is alakzat, mint ahogyan a margó csíkszerűsége, vagy ha mégis az, akkor önmagát eltörlő alakzat.”{88} A fiktív szerzőalak ilyen parergonális keretként veszi körbe a művet, és olvad bele szimultán módon a regény szerkezetébe. Egyszerre található meg a fiktív világot létrehozó külső erőként és a regény világában szereplő figuraként, miközben önnön tulajdonságait törli el. Ha a fiktív szerzőalak a regény része, akkor nem lehet a fikció autoriter létrehozója, viszont ha kívülről alakítja a fiktív a világot, akkor nem lehet a fikció szereplője. A fent tárgyalt metafikciós regények pontosan arra a dekonstruktív pillanatra építenek, amely kimozdítja a szerzői funkciót, a világkialakítás alkotó és teremtő erejét az előidejűségéből, az oksági viszonyok elsődleges feltételének pozíciójából, és úgy helyezik az okozat helyére, hogy közben nem szüntetik meg az előidejűséget. A fiktív szerzőalak metalepszise arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerző egyidejűleg vagy váltakozva, de megtalálható a regényen belüli, és a fikciót létrehozó – a konvencionális logika szerint – a regényen kívüli világban is. Mindez egy olyan csavart szerkezetet alakít ki, amelyet Derrida az invagináció szóval illet. „Amiket a test legbensőbb tereinek és helyeinek gondolunk – a vagina, a gyomor, a bél –, azok voltaképpen a befelé csavarodó külsőlegesség zárványai.”{89} A fiktív szerzőalak olyan térben helyezkedik el, vagyis olyan teret alkot a regényben, amely a fikció külső terének része. Pozicionális apóriája abban mutatkozik meg, hogy egyidejűleg van kívül és belül is a narratíván, miközben áthágja a konvencionális narratív modellek szabályait. Ezek a konvenciók azonban csak a látszat megtévesztő erejével bírnak: amiként Fowles megjegyzi, a regények többsége „valósághűséget” színel, és mindig valamilyen „bunda” eredménye, amely a szerző elképzelései szerint alakul. Valójában a fikció látszatvilágában, ahol az „olyan, mint a valóság” alapelv szerinti reprezentáció uralkodik, a szerző mindig is jelen van a szövegben, annak kialakítójaként, kimondva és kimondatlanul, megnevezve vagy név nélkül, de „szereplője” a műveinek. Ezt a mozzanatot erősíti fel a fiktív szerzőalak megjelenése a metafikcióban, és azt nyomatékosítja, hogy a szerző „halála” és az értelmezés előtérbe kerülése legtöbbször a szerzőfigura külső-belső összetett pozíciójának, megfoghatatlanságának, definiálhatatlanságának és nyitott jellégének az eredménye.

 

A külsőleges keret önmagát befordítván a mű legbensőbb [intrinsic] elemeként funkcionálhat; és ellenkezőleg, ami egy mű legbensőbb vagy legcentrálisabb aspektusának tűnik fel, eljátszhatja a keret szerepét azon minőségek folytán, melyek visszahajtják a művön kívülre, a mű ellenében. A mindent megmagyarázni látszó titkos középpont visszahajlik a műre, magába olvasztván egy olyan külső pozíciót, ahonnan megvilágítható az egész, amelyben egyébként maga is szerepet játszik.{90}

 

A fiktív szerzőalak a regény textualitásának részeként, de ugyanakkor létrehozójaként is mutatja magát, így nem kérdőjelezhető meg a metafikcióban betöltött centrális szerepe. Egyszerre keret (parergon) és mű (ergon), és egyszerre erősíti és ássa alá kettős szerepének mindkét aspektusát. Vonnegut szövegében a dekonstruktív pillanat ennek az ambivalens szerző-szöveg viszonynak az eredménye. Az ontológiai rövidzárlat miatt úgy tűnik, hogy a „titkos középpont” a szöveg szerzője, azonban éppen a szöveg az, amely visszaküldi a szerzői jogosítványokkal rendelkező szereplőt a szövegen kívülre, parergonális helyzetébe, miközben a „szereplő” kategóriája eltörlődik. Ennek az apóriának a feloldhatatlansága minden olyan szövegben megfigyelhető, amelyben a Bajnokok reggelijéhez hasonló stratégia a textuális működés alapelve. A metalepszis ontológiai rövidzárlatának következtében a szerző és a szöveg egymást tükrözve, egymás tükörképeivé olvadnak össze, amely a mise-en-abyme öntükröző, a képet (a szöveget) önnön referencialitásává alakító stratégiáján alapul.

 

A mise-en-abyme paradoxona a következő: egy bizonyos szkéma, afféle „ikon” megteremtése nélkül nem nyerhetünk betekintést a szakadékba, nem szédülhetünk bele a mélyben tátongó semmibe. Ennek ellenére minden szkéma megnyitja, létrehozza és felfedi a szakadékot, miközben fel is tölti, megnevezi, és így befedi azt, az alap hiányát alappal pótolja, a tátongó szakadék aljának hiánya helyére alapot helyez. Minden ilyen szkéma csaknem azonnal egy közönséges mechanizmussá válik, mesterséges rendszerré. Sablonszerű és uniformizált, ezért túlságosan emberi mértékű és racionális lesz.{91}

 

Az a feltételezés, hogy minden szöveg ered valahonnan, valaki vagy valami létrehozta, olyan szkéma, amit a fiktív szerzőalak felbont és eltöröl. A szerző szkémája a szöveg mögött álló autoriter erő, amelyet az olvasó a szerzővel azonosít. Abban a pillanatban, hogy a fiktív szerzőalak megjelenik a regényben, ez a szkéma racionalizálódik, megfogható lesz, mert a szerzőalak a szereplő és a narrátor szerepét ölti magára. Látszólag a fiktív szerzőalak olyan dramatizált narrátor, aki a szöveg része, vagyis abba a hiátusba mozdul bele, amely az elbeszélést kiinduló- és viszonyítási ponttal, centrummal látja el, amely nélkül ugyanakkor a szöveg nem létezhet. A fiktív szerzőalak azért bontja fel ezt a homogénnek és harmonikusnak nevezhető narrátor-szöveg viszonyt, mert olyan ontológiai háttérrel rendelkezik, amely szövegidegen, a narratív kommunikáció modellje szerint nem szövegi eredetű. A szerzőalak a szereplő (és a narrátor) sablonjára épül, eszerint uniformizált, miközben szerzői képességei révén ki is bújik ez alól az uniformizáció alól. A szöveg és a szerző viszonya emiatt önreferenciális, öntükröző egységgé válik, amelyben már nem dönthető el egyértelműen, hogy a szöveg és a szerző kauzalitása milyen polaritással rendelkezik. A szerző létrehozza a szöveget, és a szöveg létrehozza a szerzőt. A szöveg és a szerző kapcsolata olyan egymásra utaltságra épül, amelyben a kauzalitás ok-okozati elemei felcserélődnek; a kauzalitás logikája úgy törlődik el, hogy a metalepszis közben magát a kauzalitást is értelmezhetetlenné formálja és eltörli. A fiktív szerzőalak kiüresíti és irrelevánssá teszi a hagyományos teremtő-teremtett binaritást, miközben önnön pozíciója is lebegővé, meghatározatlanná és definiálhatatlanná válik. Miként Vonnegut szerzőalakja is, miután szabadjára eresztette Troutot, olyan testetlen, éteri jelenség lesz, és olyan definiálhatatlan közegbe lép, amelyben nincs „semmi”, vagyis a regény szövegi világa már nem érvényesül: „Lustán, kellemesen átbukfenceztem a semmin, ahol el szoktam rejtőzni, amikor eltestetlenedem. Trout kiáltásai elhalkultak, ahogy nőtt közöttünk a távolság.”{92} A szövegéből kilépő szerző „eltestetlenedése” abba az irányba mutat, amely a dekonstrukció szerzői autoritásának mintáját adja: „A szöveg autoritása mindig ideiglenes, az eredet csak nyom. […] A textualitás anonim, a tulajdonnév csupán színleli, hogy eredete és vége bizonyos egyesíthető gondolatok csoportosulásának. A tulajdonnév – a tulajdonosi név, a ’szerzői bárca’ – csak törlésjel alatt használható”.{93} Amikor a fiktív szerzőalak kilép a regényből, csupán a szöveget hagyja maga után, és Troutot, aki örök életet kapott a szerzőalaktól, ráeszmél magányos helyzetére abban az űrben, amelyet a szerzőalak hagy maga után, és nyilvánvalóvá válik számára önnön kiszolgáltatottsága. Kétségbeesetten kiált a szerzőalak után („Fiatalíts meg!”),{94} amely a szerző utáni vágyakozást, a textus autoriter és teljhatalmú ura utáni dühös, követelőző igényt és – ambivalens módon – nosztalgiát fejez ki. Ugyanakkor tisztán látszik, hogy a szerzőalak nem is a regény textuális ontológiájából lép vissza az olvasó vagy Vonnegut ontológiai világába, hanem a kettő között elhelyezkedő parergonális pozícióba, a megfejthetetlen köztes térbe mozdul bele. Ez az a tér, amelyet nem lehet minden kétséget kizáróan leírni, vagy racionális, textuális eszközökkel meghatározni, habár minden olyan törekvés, amely a szövegből próbálja rekonstruálni a szerzőt, vagy a szerzői intenciót – mint például Booth implicit szerző koncepciója – ennek a térnek a felderítését tűzi ki célul. A fiktív szerzőalak ennek a parergonális térnek a köztes jellegére, önmagát eltörlő struktúrájára hívja fel a figyelmet, és óva inti attól az értelmezőit, hogy a metafikció metaleptikus világát véges struktúrákba, zárt rendszerekbe és definíciókba kényszerítsék. Vonnegut regényének központi motívuma és figurája a fiktív szerzőalak csakúgy, mint azokban a metafikciós regényekben, amelyekben hasonló jelenséggel találkozhatunk. Ennek a központi elhelyezkedésnek azonban ára van: a metafikcióban a fiktív szerzőalak csupán metaolvasatokon keresztül definiálható, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az eltűnő és visszatérő szerzőalak olyan textualitáson belüli és kívüli pozíciókat is magára ölthet, amelyek oszcillációja a szerzőalak definíciójának lehetetlenségét, a regények központi szerzői helyének a meghatározhatatlanságát implikálják. Ez a centrális motívum pedig a neki tulajdonítható jelentést zárja el bármely olyan értelmezéstől, amely a fiktív szerzőalak metalepszise során kialakulhatna: „a jelentés akkor bomlik fel, amikor a szöveg központi eseményének (megértésének) szó szerinti vagy figurális státuszát meg kell határoznunk, habár erre képtelenek vagyunk”.{95}