Sam Shepard nyomában Magyarországon

Varró Gabriella

 

Sam Shepard (1943-), kortárs amerikai drámaíró magyarországi hatásának, nyomainak kutatása nem egyszerű feladat, no, nem azért, mert könnyen elveszhetünk a hazánkban fellelhető emlékek tengerében, épp ellenkezőleg. Shepard magyarországi hatása igen elenyészőnek mondható. Legalábbis ez volt kiinduló feltételezésem, amint egy felkérés nyomán elindulva számba vettem mindazon írásokat, színházi kritikákat, tudományos esszéket és bemutatókat, melyek hazánkban utolérhetőek. A cikkel kapcsolatos anyaggyűjtés azonban nemcsak hogy jócskán tartogatott számomra meglepetést, de bátran mondhatom, hogy egy teljesen új világ bontakozott ki előttem, melyre egyáltalán nem számítottam a kutatás megkezdésekor. Megismerkedtem dramaturgokkal, rendezőkkel, színházi kellékesekkel, archívumkezelőkkel, művészeti vezetőkkel, akiktől eddig jórészt teljesen függetlenül gondolkodtam és írtam színművekről, elsüllyedve az elméletek özönében, többnyire elszigetelten a drámai szöveg életre keltének közegétől. Egyszóval, ez az írás hozott közelebb engem magához a színházhoz, a dráma igazi életteréhez, és vitt távolabb kissé a drámától, a papírra vésett szótól. Írásom célja kettős. Részben számba veszem Shepard hatásának magyarországi dokumentumait, ugyanakkor a tanulmány esetleges útmutatásként is szolgálhat ahhoz, hogy általában az amerikai drámairodalom hatásának tanulmányozásához milyen hazai archívumokat, gyűjteményeket és bibliográfiákat érdemes ismerni és használni.

1. Az OSZMI elektronikus adattár – az első Shepard-bemutatók

Az első elektronikus forrás, melyet kutatómunkám során átvizsgáltam az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet archívuma volt. Az OSZMI adatbázisa rendkívül egyszerűen kutatható. A színházi adattár részre virtuálisan ellátogatva könnyedén nyerhetünk információt magyarországi színházi bemutatókról, azok képes anyagáról, sőt a bemutatók releváns kritikai recenzióiról is. Innen tudtam már egy korábbi kutatásomból azt, hogy Shepardnek összesen öt magyarországi bemutatója volt (legalábbis professzionális színházi közegben), melyek közül az 1986. januári Valódi vadnyugat Radnóti Színházbeli előadása volt a legelső, Verebes István rendezésében. Ennek az első magyar Shepard-bemutatónak több különlegessége is van. Az egyik, hogy csupán hat évvel az eredeti, amerikai színrevitel után –a True West elsőként 1980. július 10-én a San Fransisco-i Magic Theatre-ben került előadásra –, a darab már meg is érkezett Magyarországra. Ez mindenképpen kiemelkedő teljesítmény, különösen azt figyelembe véve, hogy maga a Bátki Mihály-féle fordítás, melyet az előadáshoz használtak, is mindössze egyetlen évvel azelőtt jelent meg a Nagyvilág 1985-ös 30.2. számában. További érdekessége ennek az első magyarországi Shepard-bemutatónak, hogy egyik főszerepét épp az a Bálint András játszotta, aki pontosan 1986-ban vette át a Radnóti igazgatását, és a Valódi vadnyugat Austinja a harmadik szerep volt, melyet már színi direktorként játszhatott. Ha fontolóra vesszük azt a tényt, hogy ekkorra mindössze Shepard igen pozitív külföldi fogadtatásából, 1979-es Pulitzer-díjából, melyet az Elásott gyermekért kapott, illetve esetleg a Zabriskie Point valamint a Párizs, Texas forgatókönyveiből, és nem utolsósorban persze a Bátki-féle fordításból indulhatott ki a színházi vezetés, mindenképp dicséretesnek, sőt kifejezetten úttörőnek mondható az, hogy gyakorlatilag minimális hazai előzménnyel a Radnóti felvállalta ezt a magyarországi ősbemutatót. A Radnóti művészeti archívumából sikerült két képet szereznem az egykori bemutatóról, melyeken Bálint András (Austin) és Mama szerepében Gordon Zsuzsa láthatók.[1]

 

(Bálint András – Austin, az 1986-os bemutatón.
A Radnóti Színház archívumának engedélyével)

 

(Gordon Zsuzsa – Mama szerepében az 1986-os bemutatón.
A Radnóti Színház archívumának engedélyével)

 

A nyolcvanas évek során még két magyar bemutatóról tud a színházi adattár. 1987-ben, A Fiatal Művészek klubjában a Flekken, avagy Ikarosz mamája (Rendező: Lakatos András), 1988-ban pedig a Göncz Árpád fordította Szerelembolondja került bemutatásra a Dunaújvárosi Bemutatószínpadon, Verebes István rendezésében. Verebes István, aki tehát két Shepard-darabot is rendezett ebben az évtizedben így emlékszik Shepard felfedezésére és a magyar színház nyitására az angol és amerikai szerzők felé:

 

A 80-as évek közepére előtört a színháziakból az újabb angolszász szerzők iránti éhség, és elkezdtünk figyelni, kit játszanak Londonban, New Yorkban. Ekkor figyeltünk fel többek között Mametre, Schisgalra, már előbb Stoppardra, Pinterre. Ők azonban „nehezen játszható” darabokat írtak. Shepard drámái amúgy „érthetőbbek,” realistábbak, a bökkenő az, hogy csak látszólag!
A jenki vérmesség mellett Shepardra jellemző valami rejtelmes érzelmesség és poézis. Az alakok egymáshoz való kényszeres ragaszkodása a legmélyebb konfliktusokat is hitelessé és emberivé színezi, mert megírt alakjai iránt igen komoly részvéttel van. Én ezért szeretem mint szerzőt.

 

Verebes rendezéseit a kritika nagyon pozitívan fogadta, és számos helyen méltatták értő, ugyanakkor a magyar valóságot is számba vevő interpretációit. A Verebes-féle dunaújvárosi Szerelembolondja után azonban hosszas csend következett, melyet 1997-ben egy Szkéné-beli előadás tört meg, ahol ugyancsak az eredetileg Fool for Love című drámát, ezúttal „Szerelem”-ként fordítva állították színpadra.[2] Az utóbbi bemutatóról igen keveset tudni, de mindenképp fontos megjegyezni, hogy egyik szereposztásában a férfi főszerepet (Eddie-t) az a tavaly tragikus körülmények közt elhunyt Huszár Zsolt játszotta, aki később a 2003-as Hazug képzeletben is az egyik főszereplő, Jake szerepét kapta az Új Színházi előadásban.

2. Hazug képzelet az Új Színházban

A magyarországi Shepard-bemutatók közül erről a 2003-as Hazug képzelet előadásról sikerült a legtöbb dokumentumot gyűjtenem, nyilván részben azért is, mert ez áll időben legközelebb napjainkhoz, erről maradt fenn a legtöbb képes anyag, sőt egy filmfelvétel is. Másfelől, úgy tűnik, hogy a darab készítői mind személyesen és igen szorosan kötődtek Shepardnek eme különös-furcsa darabjához, így egy igazán elkötelezett csapatnak sikerült összeverbuválódnia ehhez a bemutatóhoz. Elsőként Upor Lászlót, a Hazug képzelet fordítóját kérdeztem a fordítás kapcsán. Upor László nagy lelkesedéssel és szívesen emlékezett Sheparddel való első találkozására, a fordítás és a darab kalandos történetére. Upor elmondta, hogy meglepő módon a darabot egyáltalán nem az Új Színházi bemutatóra fordította le elsőként, ez a fordítás jóval hamarabb, már az 1980-as évek végére elkészült, úgymond „önszorgalomból.” A fordítás folyamatáról Upor így szól:

 

A Vígszínházban voltam ifjú dramaturggyakornok (még a Színművészeti Főiskola hallgatójaként), amikor kezembe került az akkor viszonylag friss dráma szövege (Samuel French kiadás). Ez 1987 végén vagy 1988 elején lehetett. Nem volt ez ritkaság, tonnaszám olvastam a nálunk még ismeretlen darabokat, mindig is mániám volt – máig az maradt – a „felfedezés.” Nagyon megtetszett, sőt, kifejezetten felizgatott a darab. Elbeszélésem és a leírt szinopszis alapján a színházi vezetők is izgalmasnak találták, kérték, hogy készítsek villámgyorsan egy nyersfordítást. Ha jól emlékszem, négy nap alatt pötyögtem be a szöveget az Erika táskaírógépbe (pedig nem rövid darab) – igaz, azalatt gyakorlatilag nem aludtam, nem ettem.

 

Az akkor készült „nyersfordítás” azonban a sors iróniája folytán soha nem került színpadra, noha több színház felvette a műsortervébe (így többek közt a Miskolci Színház is). 2003-ban aztán, amikor az Új Színházi bemutatóra Upor újra nekiállt lefordítani a darabot, gyakorlatilag tiszta lappal kezdett. A fordító így vall erről a második „nekirugaszkodásról”:

 

Végül, amikor nagyon sok év múltán megkaptam a felkérést az Új Színháztól, nulláról kezdtem a munkát – nem akartam, hogy az „ifjúkori zsenge” befolyásoljon –, újra lefordítottam, mintha még soha nem láttam volna. Amikor elkészültem, pár helyen szúrópróbaszerűen ellenőriztem, és azt találtam, hogy a legkorábbi változat döbbenetesen kis mértékben tér el az utolsótól.

 

Az „ifjúkori zsenge” tehát nyilvánvalóan ihletett pillanatban készült, ennek ellenére sajnos a Hazug képzelet azóta is csupán kézirat formájában létezik az OSZMI könyvtárában. A fordítás valóban zseniális és megrendítően hiteles. Kiváltképp figyelemreméltó Upor csodálatos nyelvi leleménye, mellyel életre kelti Beth, az agysérült főszereplő küzdelmét a szavakért, a beszéd újbóli elsajátításáért. Csak remélni lehet, hogy ez a Shepard pályája zenitjén íródott remekmű egyszer majd magyar nyelven is megjelenhet nyomtatásban, és a már meglévő nagyszerű fordításnak nem – igen méltatlanul – a valaha volt színházi szövegkönyvek közt kell porosodnia. Az Upor-fordítás könyv alakban történő megjelenése nem csupán az amerikai dráma „ínyencei” számára kulcsfontosságú, de általában az amerikai dráma magyarországi ismertsége szempontjából is hiánypótló fontossággal bír.

Ugyancsak sikerült röviden beszélnem a darab egykori rendezőjével, Sopsits Árpáddal is, aki rendkívül készségesen és segítőkészen válaszolt kérdéseimre. Tőle elsősorban arra kerestem a választ, miért épp Shepard darabját választották ki, és miért épp a Hazug képzeletet a 2003-as Új Színházi előadáshoz. A beszélgetésből számos olyan kulisszatitkot tudtam meg a rendezésről és a próbafolyamatról, ami sehonnan máshonnan nem deríthető ki. Sopsits elsősorban az 1989-ben megjelent kétkötetes magyar Shepard-drámagyűjteményre hivatkozott, melyből ekkorra már jól ismerte és igen megszerette Shepard világát. A rendező emlékei szerint maga a fordító, Upor László és a színház akkori dramaturgja, Falussy Lilla egyaránt ajánlották a darabot. További érv volt a Hazug képzelet mellett, hogy a Stúdiószínpadon nem lehetett túl nagy színészgárdával dolgozni, és ez a nyolc főt mozgató darab ebből a szempontból is ideálisnak ígérkezett. A darabválasztásban persze az is nagy szerepet játszott, hogy a színháznak milyen színészstábja volt éppen akkor, és hogy, ahogy Sopsits fogalmaz, „kiosztható volt a darab.” A színház fő színészei mind bekerültek a darabba, és Sopsits kifejezetten e bemutató kedvéért hozta a színházhoz Huszár Zsoltot, aki ekkor még Tatabányán volt színész, illetve Király Leventét Szegedről, Baylor szerepére. Huszár Zsolt kiválasztására Sopsits így emlékszik: „Volt benne valami nyersesség, erő és ugyanakkor törékenység, mely kevés férfiszínészben van meg.” Talán épp ezért volt annyira tökéletesen alkalmas Huszár Jake szerepére, akit pontosan az érzelmeknek és a fizikai erőnek e furcsa keveréke jellemez.

Sopsits elmondása szerint már maga a próbafolyamat is izgalmas volt, és rendkívüli módon összekovácsolta a társulatot. A darabban megjelenő két család megtestesítői ugyanis a próbákon is két csapatra szakadtak, magukat „kék családnak” és „vörös családnak” keresztelték el, és folyamatosan versenyeztek egymással, hogy kinek megy már jobban a szerep. Sopsits rendezése eredeti és komplex módon gondolja tovább a darabban kódolt párhuzamosságok és ellentételezések sorát.[3] A színpadi teret nemcsak függőlegesen osztja meg (ahogy maga Shepard is) jelezvén a férfi és női terek különbségét, hanem vízszintesen is. Sopsits Árpád elmesélte, hogy ez a megoldás mindössze a bemutató előtti hetekben alakult ki. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a rendező 90 fokkal elforgatta az eredetileg függőleges színpadi osztásokat, így, mint elmondta, egy csapásra minden a helyére került, megszűntek a korábbi ütközések. A tér elforgatása révén a színészek a színpad teljes szélességében játszhattak a saját családjuknak kijelölt sávban (noha a bal-jobb különbségtétel hangsúlya sértetlen maradt). A jobb-bal dimenziói ugyanakkor ki is nyílnak a derékszögű forgatás következtében, hogy az elől-hátul és a szembe-háttal játékaival gazdagodjon az eredetileg jóval egyszerűbben értelmezett shepardi tér. Ezeket a térbeli játékokat előlegezi meg kissé a darab egykori műsorfüzete is, ahol a két főszereplő (Györgyi Anna és Huszár Zsolt) hol szemben, hol háttal láthatóak a középen szétnyíló ismertetőn.

 

(Az Új Színház engedélyével)

 

Ugyancsak hozzátesz a darabhoz, hogy a rendező Tom Waits zenéjét használta többek közt a jelenetek határainak jelölésére, mert mint mondja, „Waits csodálatosan illett a darabhoz, hisz épp oly keserű, mint maga Shepard. Waits akusztikája, a két szerző belső lényege nagyon közel áll egymáshoz.”[4] Waits zenéjének érdessége, fájdalmassága, néhol kakofonikus jellege valóban minden ponton kiemeli és egy másik szinten is értelmezi, közvetíti a Hazug képzelet gazdag belső árnyalatait.

Arra a kérdésre, hogy miért is volt annyira népszerű a nézők körében épp a Hazug képzelet Shepard összes Magyarországon történt bemutatója közül, Sopsits szerint viszonylag egyszerű a válasz. A darab egyik fő témája „egy beteg emberhez fűződő viszonyunk” (Sopsits-interjú) és üzenete, egy igazán emberi és általános tapasztalása a mai embernek, miszerint: kicsit „mindannyian betegek vagyunk” akár lelkileg, akár testileg. A Hazug képzeletben Sopsits rendezésében nincs egyetlen épelméjű ember sem, sőt talán épp Beth, a fizikailag és pszichésen egyaránt legsérültebb ember (agykárosodott főhősnő) a legnormálisabb a többi „beteg” között. Mint Baylor, Beth apja, mondja a darabban feleségének, saját lányukra utalva: „Megint ugyanabban a cipőben járunk, mint anyáddal annak idején. Egy újabb magatehetetlen ember. Az egész ház tele magatehetetlen emberekkel. Én leszek az egész társaságban az egyetlen, aki működőképes maradt” (ford. Upor, 66).

Sopsits Árpád az interjúban azt is elmesélte, hogy a darabot végül nem azért vették le a műsorról, mert már nem mutatkozott iránta érdeklődés, sőt a színészek és a nézők egyaránt nagyon megszerették a drámát. Olyannyira, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Hazug képzeletet le fogják venni a műsorról, a színészek petíciót írtak a színházhoz, kérvén a vezetőséget az előadások folytatására. Gazdasági okokból azonban ezt nem lehetett megtenni. Egyszerűen arról volt szó, hogy mivel a színház vezető színészei majd mind egyszerre játszottak a Stúdióban, a nagyszínpadon eközben nem tudtak mit játszani.

Végül arról, miért is nem játszanak ma a színházak Shepardöt, Sopsits így vélekedik: noha Shepard világa „talán általánosabb és igazabb, mint a mai kortárs amerikai szerzőké, de csak Amerikára vonatkozóan.” Ez a Sopsits által Shepard „helyspecifikusságának,” nevezett vonás teszi nehézzé, vagy talán teljességgel lehetetlenné ezeknek a daraboknak a dekódolását, adoptálását a magyar közönség számára. Talán épp túlzott Amerikába-ágyazottsága az, ami miatt csupán nagy nehézségek és küzdelmek árán érhető el és értelmezhető Shepard a magyar közönség számára, mondja Sopsits, és ezzel mindenképp egyet kell értenünk.

Beth (Györgyi Anna) és Mike (Almási Sándor), Pyszny László felvétele
(Az Új Színház engedélyével)

 

A Hazug képzelet három éven át maradt az Új Színház műsorán. Azóta professzionális színházban nem volt Shepard-bemutató Magyarországon, de amatőr színjátszókörök, nemzetközi drámafesztiválok hazánkban is néha műsorra tűzik. Míg Shepard ma is Amerika egyik ünnepelt drámaírója, darabjai szinte állandóan műsoron vannak az Off-Off Broadway színházaiban és általában Amerika-szerte, a magyar színházi kínálatból a 2000-es évek közepére elveszett, és félő, hogy lassan teljesen a feledés homályába vész.

3. Shepard az egyetemi színjátszásban

A sors furcsa fintora, hogy az egyetlen magyarországi Shepard-bemutató, melyet valaha láthattam, egy kiváló amerikai színházi társulat előadásának köszönhető. Még 2006-ban a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének keretei közt, az akkoriban évente megrendezett drámafesztiválon került sor a Toledói Egyetem diáktársulatának vendégszereplésére, akik Shepard egyik izgalmas darabját az Action c. drámát hozták el Debrecenbe. A valóban kiváló csapat játéka betöltötte a Vígh Kamaraszínház egész színpadát, annak ellenére, hogy (Shepardhöz illően) minimális díszlettel valósult meg a színrevitel. Még ma is egészen világosan emlékszem a darab filmszerű jelenetmegállításaira, precíz, szinte fényképekre vagy csendéletekre emlékeztető tablóira, könnyen értelmezhető metaszínházi kommentárjaira. A fiatal diákszereplők játéka profizmusról árulkodott, melyen átsugárzott az amerikai egyetemi drámatagozatok híres szakmai felkészültsége, precizitása. A négy szereplő az egész közönséget rabul ejtette, ahogy tökéletes időzítéssel és ritmussal dolgoztak a színpadon. A hálaadási vacsora csupán a darab kerete, melyben mind a négy szereplő és szerep relatívvá teszi a tér (a kint és bent), az idő (a valaha, az itt-most és az örök), és az emberi személyiség, test, mozgás, emóciók magától értetődő voltát, automatizmusát. A University of Toledo drámafakultásának jóvoltából emlékeztetőül egy kép az egykori előadásból.

 

Pete Cross (Jeep), Tyree Troutman (Shooter), Nikki Soldner (Liza), Nicole Corpus (Lupe)
(A Toledói Egyetem Előadó- és Képzőművészeti Karának engedélyével)

 

Holly Monsos, a Toledói Egyetem Előadó- és Képzőművészeti Karának dékánhelyettese és egyben a darab producere, nem csak szívesen idézte fel a 2006-os debreceni bemutatót, de a vendégszereplés előtti amerikai előadásokról egy posztert is a rendelkezésemre bocsátott. Bár magának a poszternek nincs közvetlenül köze a magyarországi Shepard „nyomkereséshez,” mégis jól szemlélteti azt az elkötelezettséget és odaadást, mellyel a társulat a magyarországi bemutatóra készült.

 

(A Toledói Egyetem Előadó- és Képzőművészeti Karának engedélyével)

 

4. Az amerikai irodalom bibliográfiái

Az OSZMI adattárán túl igen értékes és hasznos forrás Vadon Lehel két hatalmas bibliográfiai gyűjteménye, főként, ha épp egy amerikai drámaíró magyarországi nyomait szeretnénk alaposabban feltárni. Elsőként az 1997-ben megjelent Az amerikai irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája a magyar időszaki kiadványokban 1990-ig című bibliográfiát forgattam nagy haszonnal, és találtam benne kincset érő utalásokat Shepard magyarországi „karrierjét” illetően. Vadon bibliográfiájából három fontos információt kaptam: 1. Ez vezetett arra a felismerésre, hogy az 1986-os Radnóti-beli bemutatón még nem Göncz Árpád True West (Hamisítatlan vadnyugat) fordításával dolgoztak a színészek, ami csak később, az 1989-es kétkötetes Shepardben került publikálásra, hanem a Bátki Mihály-féle „Valódi vadnyugat”-ként a Nagyvilágban 1985-ben közzétett változattal. 2. Ebből a bibliográfiából tudtam pontosan azt is, hogy az 1986-os bemutató előtt mindössze három fontosabb publikáció volt ismert Shepardről hazánkban. Két, a Világirodalmi Tájékoztatóban megjelent könyvismertetés, melyek egyike az 1981-ben megjelent Seven Plays (Hét színmű) vonatkozásában 1982-ben, a másik a Fool for Love gyűjteményes kötetéről 1985-ben íródott. E két könyvismertetésen kívül egyetlen magyar cikk volt még ismert Shepardról 1986-ig, ez pedig nem más, mint épp nagyszerű debreceni professzorom, Pálffy István tollából származott. Noha valahol a tudatom legmélyén emlékeztem arra, hogy Pálffy tanár úrral többször beszélgettünk egy londoni Shepard-bemutatóról, melyet személyesen volt szerencséje látni, sőt, bíztatott is arra, készítsek vele interjút a tárgyban, sajnos ez soha nem valósult meg. Nem kis izgalommal vettem hát kezembe a Debreceni Egyetem kutatói könyvtárában a számomra előhozott Nagyvilágot, benne Pálffy István cikkével Shepard darabjáról a Cherry Lane-ben. Nehéz szavakba önteni, hogy mit is jelentett nekem ezt a cikket annyi év távolából olvasni. Pálffy éleslátása a darab kapcsán ámulatba ejt, pedig mindig is tudtam mennyire értette és szerette a színházat. Elemzése kitér a darab bibliai vetületeire, a „jól megcsinált” színdarabokra emlékeztető szabályosságára, de arra is hogyan dúlja fel ezt a rendszerszerűséget Shepard abszurditása. A közönség, írja Pálffy, szinte együtt élt a színpadon játszó szereplőkkel „képtelenségnek vette a valóságot, természetesnek a képtelen helyzeteket, s pokolian mulatott mindegyiken” (1403). Ahogy Pálffy írja, a Cherry Lane „ütött-kopott kis színház[ának] kopár nézőtere” még az ötvenedik előadás táján is „teltházat vonzott” (1402), de ez, mondja, nem is nagy csoda. Shepard berobbanása a színházi köztudatba elementáris erejű volt, és a kritikusok szemében Albee és Miller mellé emelkedett (1402). Pálffy István tisztán látta tehát Shepard rangját és helyét már harminc évvel ezelőtt is, és én persze még kérdezném tovább milyen volt az a kopár kis nézőtér, az az egykori Shepard-bemutató, mondja el újra. Ha lehetne…

Időutazásom Vadon Lehelnek köszönhetően tovább folytatódik, amikor kezembe kerül Szilassy Zoltán tanulmánya a drámaíró Shepardről, 1986-ból, szintén a Nagyvilág hasábjairól. 1986! Épp negyed századdal ezelőtt. De Szilassy Zoltán, soha nem feledhető tanárom, már akkor cikket írt Shepardről, és a drámaírót ért milliónyi nemzetközi hatásról. Szilassy cikke épp azt elemzi, hogy Shepard mennyiben tekinthető Beckett, Pinter, Kesey, Ionesco vagy épp Gelber örökösének, de hangsúlyozza, Shepard „átértelmező, és nemcsak utánzó” (110). Szilassy mást is világossá tesz számomra, például azt, hogy Shepard darabjai 1986-ra tíz Obie-díjat kaptak, míg más amerikai drámaíró egész életében, ha kap kettőt (111).[5] Ez részben magyarázhatja azt, amit e cikk készítése során minden interjúalanyomnál firtatni próbáltam, hogy miért is figyelt fel Shepardre a magyar színházi világ és ezzel együtt a színházi kritika és a tudományos élet a nyolcvanas években. Szilassy továbbá már ebben a cikkében jelzi a Magyarországon végül soha be nem mutatott Az elásott gyermek és Albee Az amerikai álom című drámája közti párhuzamot is (111), bár ennek elemzésére nem vállalkozik. Olvasom egykori tanáraim üzenetét a lemásolt oldalakról, tanulok. Elsősorban azt, hogy amikor épp kezdtem elhinni, hogy Shepard felfedezéséhez nekem is közöm lehet, újra meg kell hallanom régi tanáraim szavát. Akik Shepardöt jóval hamarabb felfedezték, ismerték és kiválóan értették, valamint értelmezték mások számára is.

5. Színikritikák

Vadon Lehel első nagy amerikai irodalom-bibliográfiájának harmadik fontos iránymutatása Shepard magyarországi jelenlétéhez a fent leírt bemutatókhoz fűződő színikritikák jegyzéke. Elsősorban a Radnótibeli első bemutató visszhangja érdekel, mert még mindig arra vagyok kíváncsi mi az, ami Shepardöt működőképessé tette a nyolcvanas években hazánkban, és utána miért fogyatkoznak és tűnnek el majdnem teljesen Shepard nyomai (legalábbis, ami a magyar színházakat illeti). Csáki Judit „Shepard belépője” című cikkében az Új Tükör hasábjain már felütésében tisztán jelzi milyen jövőt is képzel Shepardnek a színházi világban: „Jó lesz gyorsan megtanulni az író nevét: Sam Shepard. Kor- és pályatársaival – Lanford Wilson és David Mamet – együtt a század újabb nagy amerikai drámaíró-nemzedékét ígérik” (28). Csáki cikke hangoztatja, talán ez volt Magyarországon a legjobb választás Shepard bemutatkozására, nem azért, mert annyira jellemző lenne a darab írójára, inkább, mert tisztán mutatja mely nagy színházi elődök nyomdokain halad. Ehhez társul még az is, hogy a Valódi vadnyugat, mint Csáki fogalmaz, amolyan „jólfésült műve a meglehetősem extravagáns írónak” (28). A színikritikus amerikai régiók összecsapásaként (az amerikai kelet és nyugat egymásnak feszüléseként), és nem utolsósorban „testvérháborúként” ragadja meg a darab központi témáját, melynek csúcsa épp az úgynevezett „alkat ellen való játék” (28), az addig képviselt karakterek teljes kifordulása önmagukból. Az elemzés dicséri a rendezőt, Verebes Istvánt, a színészeket és a díszlettervet, és összegző lezárása is bizakodását fejezi ki egy lehetséges (talán hazai) diadalúttal kapcsolatban a szerző és darabja számára, amikor azt írja: „Valami volt a levegőben a Radnóti Színpadon a Vadnyugat premierjén. Ha nem tévedek egy gyorsan felfutó, remek kisszínház ígérete” (28). A bemutató egy másik kommentátora, Szántó Judit (aki a kétkötetes Shepard Utószavának is szerzője), a darabot az ismert amerikai klisék, az amerikai álom és az „out-cast” (a kirekesztett) mítoszának ütköztetéseként értelmezi, és a Radnótit a legmegfelelőbb helyszínként jellemzi.

 

A Valódi Vadnyugatra már jó néhány színházunk fölfigyelt s bizonyos volt, hogy előbb-utóbb felbukkan valahol – szövege egyszerre elég új és elég ismerős, rendezőinknek, színészeinknek megy ez a stílus. Külön szerencse, hogy a darab végül épp a legmegfelelőbb helyen bukkant fel: Az újjászülető Radnóti Miklós Színpadon, melynek intim terében kiválóan bonyolítható a kétszemélyes meccs, társulatának kis létszáma pedig megkönnyíti a szerepekre legalkalmasabb vendégművészek meghívását. (31)

 

Ugyanakkor Erdei János írása a Színház folyóiratban már némiképp előrevetít valamit Shepard későbbi magyarországi sorsából, legalábbis ami a színházi bemutatók elmaradását illeti. Erdei ugyanis épp arról szól, hogyan értelmezte át a hazai közönség a Valódi vadnyugatot, és hogyan kényszerültek rá maguk a színészek és a rendező is, hogy fokozatosan a hazai közönségre hangszereljék át az eredetileg kitűnő színházi előadást (17).

6. Tanulmányok

Vadon Lehel gigavállalkozása, Az amerikai irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája Magyarországon 2000-ig a fent már említett amerikai irodalom-bibliográfiáját terjeszti ki nem csupán a könyvészetre, de több száz újabb folyóiratra is. Ebből a 2007-ben megjelent háromkötetes bibliográfiából kiderül, hogy Shepard Magyarországon nagyobb lélegzetű tankönyvek ismertetőibe is bekerült, ezáltal egyre nagyobb ismertségre téve szert a hazai olvasók, de még inkább az anglisztikát művelő szakemberek közt. Ilyen tankönyv például az ugyancsak Vadon Lehel szerkesztésében és előszavával megjelent válogatáskötet, mely a Masterpieces of American Drama: An Anthology and Introduction címet viseli (1994.). Vadon ezen antológia második részéhez hosszú bevezetőt is mellékelt a szerzőről a Shepardtől beválogatott Buried Child elé, „Sam Shepard: Playwright of Off-off Broadway” címmel. Ugyancsak nagy jelentőséggel bír az amerikanisztika tanulmányozói számára az Országh László és Virágos Zsolt neve alatt 1997-ben megjelent Az amerikai irodalom története című kötet. Virágos Zsolt ebben a nagy ívű írásban arra vállalkozott, hogy a 20. század második felének amerikai irodalmára is kiterjessze mestere és tanára, Országh László harminc évvel korábban megírt amerikai irodalomtörténetét. Virágos irodalomtörténete Shepard munkásságát csaknem négy teljes oldalon tekinti át, és mint a "posztmodern amerikai dráma és színház lehetőségei[nek]" kiterjesztőjét mutatja be a drámaírót (371). Noha Vadon 2000-rel lezáruló bibliográfiájának már nem lehetett része, feltétlen említést kell még tenni Bollobás Enikő enciklopédikus áttekintéséről, Az amerikai irodalom történetéről, mely 2005-ben jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában. Bollobás monográfiája szintén részletesen tárgyalja Shepard munkásságát, noha a nagy pályatárssal és kortárssal, David Mamettel közös fejezetben. Virágos Zsolt és Bollobás Enikő irodalomtörténetei fontos mérföldkövek azért is, mert magyarul szólnak többek közt a kortárs amerikai irodalom főbb állomásairól, iskoláiról, vezéralakjairól.

7. A kétkötetes Shepard

A Modern Könyvtár sorozatában 1989-ben jelent meg az a kétkötetes magyar Shepard-drámagyűjtemény, mely már fordítói révén is jelzi Shepard akkori rangját az irodalomtudomány színpadán, hisz mindkét honi „tolmácsa” neves és elismert kiválóság, nevezetesen Révész Mária és Göncz Árpád. A kötetben három darab is Göncz Árpád közvetítésével szólal meg nyelvünkön, az elsőből az Az az átkozott éhezés című dráma, míg a másodikból a Hamísítatlan vadnyugat, illetve a Szerelembolondja. Ezen drámák közül az első kettő eredetileg a Seven Plays (Hét színmű) című válogatásban látott napvilágot 1981-ben, míg a Szerelembolondja az azonos című drámagyűjteményben 1984-ben. A magyarországi kétkötetes címadó darabját, mely Amerikában és világszerte egyaránt megalapozta Shepard hírnevét, Az elásott gyermeket Révész Mária fordította a magyar kiadás számára számára. Mint a fenti magyar színházi bemutatókat áttekintő részből tudhatjuk, ezekből a válogatott Shepard-fordításokból végül csupán egyetlen darab került színre hazánkban, a Szerelembolondja. Mindazonáltal Az elásott gyermek című drámagyűjtemény egyedülállóan nagy szolgálatot tett Shepard hazai megismertetésében, hisz épp azokat a darabokat gyűjtötte csokorba magyar nyelven, melyeket a mai napig is Shepard klasszikusaiként emlegetnek, és melyek bár oly sok nemzetközi forrásból táplálkoznak mégis egyértelműen és azonosíthatóan shepardiek. Szántó Judit a kötetek utószavában így vall az imitációnak és eredetiségnek eme különleges shepardi elegyéről:

 

Ennyi és ily különböző mesternek […] senki nem lehet epigonja egy személyben, kivált, ha hozzávesszük az egyéb befolyásokat, melyeket a méltatók lelkiismeretesen lajstromba szednek: a pop artot, a happeninget, a kollázstechnikát, a „mixed media”-kísérleteket, a vaudeville-t, a vadnyugati és indiánfilmeket, a horrort és a sci-fit, valamint a rock-zenét, majd a countryt és a folkot. Ha Sam Shepard mindeme hatásokat egyszerre tudja érvényre juttatni, akkor ő maga a szuperepigon, ami annyit jelent, hogy már csak azáltal is valami minőségileg újat kellett létrehoznia. (141)

 

A magyar olvasók a Nagyvilágban megjelent Bátki-fordításon kívül tehát a mai napig kizárólag ebből a kétkötetes kiadásból ismerhetik Shepard világát. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy bár a válogatás reprezentatív, történt egy s más Shepard színházában 1984 óta, mellyel nagyszerű lenne, ha a hazai közönség is megismerkedhetne, még akkor is, ha mégoly távoli ez a világ tőlünk, magyaroktól.

8. Tudományos műhelyek

A hazai Shepard-kutatásban a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézete mindenképp élenjárónak mondható. 2010-ben védte meg Ph.D. értekezését Dr. Prohászka Rád Boróka, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, „Transgessing the Limit: Ritual Reenacted in Selected Plays by Edward Albee and Sam Shepard” (Határszegés: újrajátszott rítus Edward Albee és Sam Shepard válogatott színdarabjaiban), mely Donald E. Morse professzor témavezetésével készült el. Donald E. Morse, az Angol-Amerikai Intézet nyugalmazott Emeritus-professzora maga is írt tudományos esszét Shepardről, „Not the Nelsons: The Family Plays of Sam Shepard” (Nem Nelszonék: Sam Shepard családi darabjai) címmel, mely a Jürgen Kamm szerkesztette Twentieth-Century Drama in English kötetben jelent meg 1999-ben. Morse professzor drámatudományi és drámaelméleti írásai méltán ismertek, és mondhatni, hogy az intézetünkben gyakorló irodalomtanárok jelentős része mind egy kicsit az ő köpönyegéből bújt elő. 2010-ben került sor „Shadows of the Masters: Continuity and Originality in Sam Shepard’s Dramatic Art” (Mesterek árnyékában: folytonosság és eredetiség Sam Shepard drámaművészetében) című habilitációs értekezésem beadására, mely összegzése annak a kutatómunkának, melyet Sam Shepardre vonatkozóan végeztem az elmúlt egy évtizedben. Az értekezés az amerikai drámairodalom Shepardre gyakorolt hatását követi végig Eugene O’Neilltól, Arthur Milleren át egészen Edward Albee-ig. Szintén rendszeres résztvevője és előadója a hazai anglisztikai és amerikanisztikai konferenciák drámaszekcióinak Szamosmenti Marianne, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának tanára. Szamosmenti Marianne publikációi főként a társadalmi nemek shepardi dramatizálásnak kérdését boncolgatják, mint például a „History as ‘His-Story’: A Feminist Reading of Sam Shepard’s Family Cycle” vagy a „Gender Perspective, Identity Crisis, Culture, and Communication” (Társadalmi nem, identitás krízis, kultúra és kommunikáció) című írásai. Cikkei közül több külföldön is megjelent a krakkói Jagelló Egyetem Angol Filológiai Intézete gondozásában.

 

***

 

Összegzésként elmondható, hogy Shepardnek ma Magyarországon a legnagyobb és legátfogóbb hatása valószínűleg az egyetemi oktatás és kutatás részeként van. Számos egyetemi kurzus anyagának része, doktori iskolákban oktatják és Ph.D., valamint habilitációs értekezések tárgya. Hallgatók foglalkoznak munkásságával szakdolgozatok keretében, valamint része a Debreceni Egyetem Pálffy István Szakkollégiumában folyó speciális tehetséggondozó program tantervének is. Bár mint e cikk is jelzi, a hazai színházi élet és az egyetemeken zajló tudományos-elméleti munka inkább egymás mellett, mint egymást kiegészítve léteznek, a múltban már voltak törekvések arra, hogy a kettőt: színházat és kutatást hogyan lehetne harmóniába hozni. Ennek volt kiváló példája a Csokonai Színház és a debreceni Angol-Amerikai Intézet több együttműködése is. 1995-ben Eugene O’Neill Amerikai Elektrája, és később ugyanabban az évben John Steinbeck, Egerek és emberek bemutatója kapcsán rendezett tudományos szimpóziumot az Angol-Amerikai Intézet, melyen egyetemi oktatók, kutatók, valamint a színház színészei, rendezői, dramaturgjai igazi párbeszédet, nagyszerű eszmecserét folytathattak. Talán ez a kiváló egykori gyakorlat újra feleleveníthető volna, a színházi szakemberek és a drámatudomány művelői közötti kapcsolat szorosabbra fűzésével. Hisz valóban jó lenne közösen elmélkednünk bemutatókról, mondjuk épp az amerikai dráma vagy konkrétan, esetünket nézve, Sam Shepardre vonatkozóan. Én személy szerint, lehet, hogy kissé idealista módon, ebben látom Shepard újbóli felfedezésének egyik lehetőségét a hazai színházak számára, mert hiszem, hogy Shepard nem pusztán Amerikában érthető és szerethető, de valójában bárki megláthatja önmaga tükörképét alakjaiban. Ahogy Szilassy Zoltán fogalmazott korábban idézett Nagyvilágbeli cikkében, noha Shepard

 

dráma-forgatókönyveiben a limlomkultúra, a mítoszok és álmítoszok félelmetes mennyiségét vonultatja fel – a jelenkor föltérképezésének olyan színterére jutott, mely korábban is csak néhány európai ’vadzsenit’ […] jellemzett. S ahogy meg kell […] tanulnunk a komputerizáció, a számítógépek közlésrendszerét, ugyanúgy bele kellene magunkat ásnunk a kortárs popmítoszok világába is. Mert Shepard személyében olyan íróra akadtunk, aki a lírai groteszk és a drámai abszurd lehetőségeivel új szintézisben él. Ezenközben ősi, emberi problémákra figyelmeztet. (113)

 

Felhasznált irodalom

Csáki, Judit. „Shepard belépője: A Valódi vadnyugat a Radnóti Színpadon”. Új Tükör 23.4. 24.

Erdei, János. „Pusztító és teremtő közeg. Sam Shepard bemutató a Radnóti Színpadon”. A Valódi vadnyugat. Színház 1986. 19.4. 17–20.

Országh László- Virágos Zsolt. Az amerikai irodalom története. Budapest: Eötvös, 1997.

Pálffy, István. „Sam Shepard új darabja a Cherry Lane Színházban. (True West)”. Nagyvilág. 1983. 28.ö. 1402–1403

Shepard, Sam. Az elásott gyermek. I. II. Ford. Göncz Árpád és Révész Mária, Budapest: Európa, 1989.

Szántó, Judit. „Sam Shepard. Valódi vadnyugat. (A Radnóti Miklós Színpadon)” . Kritika. 1986. 5. sz. 30–31.

Szántó, Judit. „Utószó”. In: Az elásott gyermek. Sam Shepard. Budapest: Európa, 1989. 139-147.

Szilassy, Zoltán. „A drámaíró Sam Shepard”. Nagyvilág 1986. 31.1. 110–113.

Vadon, Lehel. Az amerikai irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája a magyar időszaki kiadványokban 1990-ig. Eger: Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, 1997.

 



Jegyzetek

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik e cikk elkészültében nagy segítségemre voltak. Elsősorban Lőkös Ildikónak, az Új Színház dramaturgjának, aki a Hazug képzeletben közreműködő rendezővel, fordítóval és archívum-kezelőkkel segített felvennem a kapcsolatot. Köszönet Sopsits Árpád rendezőnek, Upor László fordítónak, dramaturgnak és Verebes István színművész-rendezőnek, hogy vállalták, válaszolnak kérdéseimre Shepardre és a drámaíró színműveinek magyarországi bemutatóira vonatkozóan. Végül e cikk nem készülhetett volna el Pallagi Anikó nélkül, aki a Hazug képzelet műsorfüzetét, főpróba-felvételeit és a fotós próbán készült videóját a színház vezetőségének engedélyével rendelkezésemre bocsátotta.

[1] Aki ennél több képes illusztrációra is kíváncsi az egykori bemutatóról, annak javaslom Erdei János „Pusztító és teremtő közeg” című cikkét a Színház folyóiratból, mely értékes pillanatképeket rögzít Eperjes Károly (Lee) és Bálint András (Austin), valamint Kalmár György (Saul Kimmer) és Bálint András kettőseiről Keleti Éva felvételei révén. (A cikk pontos adatai a Bibliográfiában találhatóak.)

[2] Nem tudni, hogy vajon ez a feldolgozás is a Göncz Árpád fordítást használta-e, és ha igen, miért változtattak a címen. A színházi adattárból az sem derül ki pontosan, hogy miért más az eredetihez képest a szereplők neve. A szereposztás tanúsága szerint a női főszereplő May helyett a Szkéné-feldolgozásban a Mary nevet kapta.

[3] Pallagi Anikónak és a színház vezetésének köszönhetően megtekinthettem az eredeti bemutató fotópróbáján készült DVD-t, mely a rendezéssel és a térhasználattal kapcsolatos megjegyzéseim forrása.

[4]A Sopsits Árpáddal készített interjú nyomán a világhálón is keresni kezdtem Waits és Shepard összekapcsolhatóságáról. Kiderült, Sopsits zenei választása nem csupán eredeti gondolat, de mindenképp telitalálat. Egy 2010-es texasi feldolgozásban az Elásott gyermek is Waits zenéjét használja a színrevitelben.

[5] Az Obie-díj Magyarországon kevéssé ismert díjazása azon legjobb amerikai színdaraboknak, melyeket nem a Broadway-n, hanem az Off, illetve Off-off Broadway-n játszanak. A díjat minden évben a Village Voice folyóirat kuratóriuma adja át a legjobb New York-i darabnak.